EGB prológ

EGB

 

Félelem

 

24 órával Endor után

 

A könnyű, nyolcszemélyes Chariot suhanó élesen kitért egy lángoló, megállíthatatlanul süllyedő sárga légitaxi útjából. A gömbölyded jármű belsejében ülő idegen eszelősen markolta csápjaival a kormányfelületet. A mögötte suhanó két motoros járőr újabb és újabb sorozatokat adott le, vörös csíkokat festve a coruscanti éjszaka lángnyelvekkel tűzdelt hátterébe, de mindhiába. A jármű, bár motortere lángokban állt, tovább gyorsult, és elérte a tornyok között magasodó helyőrségi raktár vaskos tömbjét, majd irtózatos robbanás keretében lyukat ütött a több méter vastag plasztacél falba. A robbanásban eltűntek az üldöző motorosok, néhány környező épület, és az odalent a kaput döngető tömeg fele.

 

-Ez is tele volt rakva bombával.. kész őrület ez, én mondom, őrület!

-Ennyivel is kevesebb.-az átellenes utasülésben helyet foglaló férfi felemelte tekintetét az alant lassan mindent ellepő lángtengerről, ami kíméletlenül pusztított mindent, ami útjába került. A szemben ülő, a suhanót dobáló lökéshullámok és az erős szél miatt kétségbeesetten kapaszkodó flottaőr hadnagy újfent és sokadszorra megbánta, hogy megszólalt. Útitársa tekintete, ahogyan az arcába fúródott az alak esőköpenyének csuklyája alól, nem volt ugyan sem halálos, sem fenyegetően lekicsinylő, mint amilyenekről a Palotában szolgáló évfolyamtársai néha meséltek egy-egy jelentéstétel után. Nem, a férfi tekintete egyszerűen semleges volt, érdektelen, sőt már-már szomorú. Egy olyan ember tekintete, akinek talán már minden mindegy.. a hadnagy nagyon is jól értette. Csak a különbség az volt, hogy őt ugyanez az érzés folyamatos remegésbe kergette, istentelenül hosszú ideje, talán már több mint egy napja. Az ijedtség, a megmagyarázhatatlan zavar és a hirtelenjéből előtörő kérdések özöne ugyanúgy zargatta őt, mint bármelyik másik kollégáját, ugyanígy remegtek, hebegtek-habogtak, mint még soha, teljesítsenek szolgálatot akár valamelyik rendzavarási ponton, akár valamelyik kikötőben, vagy mint ő, fontos személyek kísérőiként. A hadnagy egyetlen katonát sem tudott volna hirtelenjében mondani a századában, sőt, a laktanyájában, sőt az egész nyomorult bolygón, akit ne kapott volna el ez a megmagyarázhatatlan, hirtelen frász.

 

Kivéve ezt az alakot. Ez csak ül, a vaskos esőköpenyben, nem szól, nem mozdul amióta felvette a Drayyson teherkikötő 33-as dokkjában. A hadnagy mélyebben szemébe húzta a fekete sisakot, mintha csak a mindenhová bevágó esőcseppek és a menetszél elől akarná védeni magát, és megnézte magának a férfit. Vonásai fiatalnak, de keménynek tűntek még ebben a szeles félhomályban is. Testtartása inkább ruganyos volt mint feszes. Egyszerre volt ugrásra kész és megsemmisülten magába roskadt, mintha nem döntötte volna el, hogy üvöltsön, vagy hátralévő életére ebbe a mély hallgatásba burkolózzon, de nagyon gondolkozik rajta. A legmocskosabb krayt-ivadékokra, futott át a hadnagy elméjén; akár egy évfolyamba is járhattunk volna..

 

-Vigyázz!-üvöltött fel elől a kormányszervekkel és az esőfüggönnyel egyszerre bajlódó pilóta, ahogyan fölöttük egy rogyadozó, félig már megdőlt légiplatform hirtelen zuhanni kezdett lefelé, ahogyan az utolsó energiakábelek is felmondták a szolgálatot. A Chariot elülső vezérsíkjai recsegtek a megterheléstől, ahogyan a jármű oldalara dőlt, egy kétségbeesett fordulóval éppen elkerülve az alázuhanó tömeget. A csendes férfi ugyanolyan rezignáltan pillantott az alacsonyabb szinteken haladó, vagy inkább fedezéket kereső gyér forgalmat letaroló platform után, mint ahogy pár másodperccel előbb a raktárat felrobbantó jármű után.

-Nem igaz, hogy már olyan magasra feljutottak.. képtelenség!-tört ki újra a csodálkozás szinte ösztönösen a görcsösen kapaszkodó hadnagyból.  

 -Mennyi van még a helyőrségig?-a csuklyás férfi ezúttal még csak egy megsemmisítő pillantásra sem méltatta a hadnagyot. Nem ért ennyit, osztogathatta volna a pillantásokat véges-végig az összes katonának, sőt az összes lénynek akivel összefut, akkor sem értenék meg, elmagyarázni pedig nem fogja, mert azzal csak növelné az anarchiát. Így hát visszafordult, és választ sem várva tovább figyelte az elsuhanó Chariotból a füstoszlopokat, a lent csoportosuló tömegek idefentről, száz méter magasról is jól kivehető piszkosszürke kavalkádját, és ott valamivel messzebb, a kerületi kereskedelmi központ oszlopcsarnoka feletti erkélyről ernyedten lelógó fehérpáncélos sziluetteket; meglincselt rohamosztagosokat.

 

Minden és mindenki rettegett. Egész Coruscant. A félelem, ami az első híradások nyomán támadt érthetetlen eufóriát felváltotta, beférkőzött mindenhová. A Palotába, a laktanyákba, a kikötőkbe, a lakásokba.. és végül lentre is, a sikátorokba. A csőcselék pedig megérezte, mint a kiéheztetett cyborreai harci kutyák a vérszagot. És abban a pillanatban, hogy leszállt az est, és az egyszerű polgárok, humánok és idegenek tömegei, akik talán maguk sem tudták minek örülnek annyira, visszatértek otthonaikba a szobordöntögetés és tömegtüntetések után, a csőcselék előjött, előjött a vérszagra. Előjött, mert évtizedekig szunnyadnia kellett, előjött, mert a karhatalom, amelyik oly eredményesen szorította vissza a lakott szintek alá és tette néhány év alatt a császári trónbolygót a galaxis egyik legbiztonságosabb lakott helyévé, most egy pillanatra – vagy talán többre – meggyengülni látszott. Itt volt a soha vissza nem térő alkalom.

 

És ahogyan a csőcselék előjött, az egyszeri birodalmi polgár, aki délelőtt még ott hadonászott a téren, ott húzta a kötelet a szobordöntésnél vagy ott dobálta lejárt élelmiszerrel a sorfalat álló rohamosztagosokat, most riadtan zárt be minden nyílást a lakásán, de sokszor hiába. A csőcselék ugyanis nem válogatott. Mindegy volt neki, hogy feltört, vagy a katonák által önkéntesen megnyitott raktárnak, erődnek, állomásnak esik neki, vagy a kereskedelmi központnak, a lakónegyednek, esetleg a raktáraknak. A bolygón eluralkodott az anarchia és a félelem, a helyőrségeket lerohanták. Lerohanták, mert a katonák eszeveszetten rohangáltak, vagy csatlakoztak a tömeghez, esetleg egyszerűen eldobálták a fegyvereiket és hazamentek. Rosszabb esetben a csőcselékhez csatlakoztak és maguk engedték be a fosztogatókat némi részesedés reményében.

 

És az volt a legrosszabb az egészben, hogy senki sem volt biztos benne, miért is történik mindez. Kósza pletykák, kacsának minősített, aztán megerősített, aztán mégis megcáfolt híresztelések keringtek mindenfelé, hogy aztán kitekerve tovább terjedjenek az utcákon, erősítve a nyugtalanságot és tovább hajtva a káoszt. A férfi meg csak nézte csuklyája alól, és hagyta, hogy fejében táncot járjanak a gondolatok és a kétségek. Mert ő tudta. Nem a pletykákból, nem a híresztelésekből… nem, ő már azelőtt tudta, mielőtt hajója földet ért volna a bolygón, már akkor tudta, amikor megtörtént.

 

A Mester halott volt. Nem volt többé Uralkodója a Galaktikus Birodalomnak. Meggyilkolták. Elveszett, és vele veszett az Új Rend jelképe, a béke és a győzelem kulcsa, a tudomány és a technika győzelme a természeti erők felett.

 

És nem mellékesen, vele vesztek a bajtársak is.

 

-Még tíz perc, uram.. uram?

-Tíz perc, köszönöm.-a férfi tekintete és gondolatai még mindig máshol jártak. Visszaidézte az elmúlt néhány hónapot, a bevetéseket, a fehér rohamosztagos páncél sterilségét, a sisakképernyő adatait, és a csendet. A csendet, mert ilyenkor, az egyszínű páncél alatt ő is csak egy volt a sok közül, az Új Rend egyetlen védelmezője, még ha a legagresszívabb, leggusztustalanabb söpredéket takarította ki a Peremvidék kocsmáiból és pincéiből, még akkor is. Még ha ezekre a több hónapos „kimenőkre” és bevetésekre szükség is volt, hogy harci képességei, érzékei ugyanolyan pontosak és halálosak legyenek mint a kiválasztás idején a Yinchorron, még ha volt is értelme ennek, még akkor is csak egy volt a sokból. Nem hallotta a fejében a hangot, és az alapján, amit a gyakorlatot már korábban megjárt bajtársaitól hallott, ilyenkor ők sem hallották.

Aztán mégis. Egyetlen, elementális kiáltás, a bukás és az elárultság felett érzett düh, harag, és mindent elemésztő bosszúvágy. Egy kiáltás, ami alig halt el a fejében, a Császári Testőrség őrnagya máris rohant vissza leadni a szolgálatot, és idő előtt, az itteniekhez hasonlóan bepánikolt állományfelelős tiszt engedélyével sietett vissza Coruscantra. Menteni, ami még menthető.

 

Ahogyan ismét körülnézett a sivító szélben, feltűnt neki, hogy a füst, a jajkiáltások, a tömeg artikulátlan üvöltése kevésbé intenzív, egyre távolodik.. a környék, a Palotát északról övező katonai barakkok, helyőrségek, raktárak és kiszolgáló létesítmények sokszögletű gyűrűje meglepően nyugodtnak tűnt. Odalent hosszú sorokban katonák futottak különféle irányokban, AT-ST lépegetők meneteltek végig párban a lezárt kapuk előtt, a magasban, jóval a suhanó felett pedig TIE-géppárok járőröztek. A Chariot éles kört írt le, majd földet írt egy magas, döntött falú, matt fekete épület előtt.

-Köszönöm a fuvart!-biccentett az alak az idejős képű hadnagynak, aki válaszképpen makogott valamit, majd intett a pilótáknak, a suhanó felemelkedett, és ismét elnyelte az esőfüggöny.

Ahogy a csuklyáját a hideg szél ellen keményen arcába húzó férfi végighaladt az épület bejáratáig vezető téren, parancsszavak ütötték meg a fülét. Kemények, pattogósak. Itt még volt élet.

Nem is akármilyen.

Előtte is, mögötte is rohamosztagos és sorkatonai szakaszok haladtak el futólépésben. Feltűnő volt, hogy szinte senki sem viselt ugyanolyan századjelvényt. A biztonságiak, a kikötőőrség, a palotai légió, vagy egyszerűen a helyőrségi egységek jelvényeivel díszített páncélos gyalogosok vegyesen alkottak új alegységeket és őrizték az épületeket, vagy meneteltek valamelyik páncélozott kapunál várakozó lánctalpas szállító felé, hogy a ferrobeton falakon kívüli őrjöngésbe vessék magukat.

Az épület tetején pedig ott villogott a vörös birodalmi jelvény és a felirat, egyelőre érintetlenül. A Testőrségi Laktanya. A férfi elhessegette magától a gondolatot, hogy hány üres ágy áll most a hálókörletekben, hogy hány halott bajtárstól kell majd elbúcsúzni a nagyteremben, ha lesz egyáltalán a végén bárki, aki búcsúzkodni tud. A lényeg, hogy az épület állt, és voltak bent. A Testőrségi Laktanya, a sarkoknál kupacokba hordott halottak és a félretolt, kiégett suhanók és alkatrészek látványából ítélve kiállta az első rohamokat, és átvette a védelmi központ szerepét. A Testőrségi Laktanya, amely az Uralkodó leghűségesebb harcosainak otthona volt, és amely ebben a válságos pillanatban sem omlott össze. A férfi itt is érezte, szinte tapintani tudta a kétségbeesést és a félelmet, de ez valahogy más volt. A hosszú sorokban elhaladó, vagy őrposztokat felállító katonák nem pánikoltak, egyszerűen feszültek voltak, mert helyzet volt. Méghozzá vészhelyzet, amelyben a feladatukat kell végezniük, de nem világvége.

Ám a férfinak nem maradt ideje, hogy tovább gondolkodjon ezen. A kétfelé tárt ajtóban egy ismerős alak tűnt fel, vörös-fekete páncélban, sisak nélkül.

- Kanos parancsnok, szolgálatra jelentkezem! - vetette hátra a csuklyáját a férfi, és letérdelt. A szél végigsüvített a feje felett, az esőcseppek hihetetlen ütemben kopogtak a testén, de ez immár nem zavarta. Itthon volt, a bajtársainál, és a parancsnok még életben volt. Legalább az egyik.

- Grodin Tierce őrnagy, üdv itthon. Jó látni, hogy van még, aki megúszta, bajtárs! - tisztelgett a markáns, kemény arcú férfi.

- Uram.. lehet már tudni, pontosan mi történt? - Kanos parancsnok egy másik testőr-szakaszt vezetett, Tierce azelőtt nem sokat találkozott vele, de kemény harcos hírében állt, és már régóta a Testőrségnél volt, Hozzá képest Tierce újoncnak számított.

- Hogyne lehetne és maga is tudja - sziszegte Kir Kanos, miközben magához intette egy elhaladó rohamosztagos szakasz őrmesterét.

- Én úgy értettem, itt.. uram. - javította ki magát szégyenkezve Tierce. Persze, hogy Kanos is tudta.. mindannyian tudták, akik éltek még..

-A csőcselék.. Lerohantak mindent, miután az első lakossági zavargások megszűntek.. azok csak tüntettek, meg döntögették a szobrokat, de amint besötétedett, ezek nekiestek az üzleteknek, a katonai létesítményeknek.. mindennek.

- És a bolygóvédelmi parancsnokság?

- Nem áll a helyzet magaslatán.. mindenhonnan dezertálásokat jelentettek, különösen a sorkatonai helyőrségekből.. a Palotába is betörtek. - A Palotába, az lehetetlen.. ezeknek semmi sem szent. Miközben Tierce vigyázzállásba vágta magát az esőben, Kanos a rohamosztagoshoz fordult.

- Őrmester, van már feladata a csapatának?

- Negatív, uram, imént fejeztük be a feltöltést a kikötő biztonsági egységéből és még vagy tíz különféle kerületi helyőrség osztagából-a férfi gépies sisakhangján is érződött a bizonytalanság és a fáradtság, de igyekezett ezt leplezni. - Bevetésre készen állunk!

- Rendben - bólintott Kanos. - Tierce, maga rendben van?

- Én.. nos.. Hogyne uram, rendben vagyok.

- Majd később foglalkozunk az eseményekkel – váltott atyai hangra egyetlen pillanatig Kanos – most feladatunk van! Vigye ezt a szakaszt a Gamma-5 szektorba, a Hillard Deluxe – villába! A jelentések szerint oda is elért a csőcselék, a helyőrség már nem sokáig tartja magát! Az épületben fontos kormányzati tisztviselők laknak, hozzanak ki akit tudnak, a Keleti Kikötőbe!

- Értettem uram! - tisztelgett Tierce, visszanyelve az esetleges kérdéseket. A Hillard villa, a Palotától déli irányban álló elszeparált, dupla biztonsági rendszerrel körülvett lakóépület még a Testőrség sok tagja számára is tabu volt. Ugyanaz a rohamosztagos század őrizte már évek óta, és soha nem volt váltás, csak pótlás. Mindent, ellátmányt, élelmiszert ugyanaz a konvoj szállított pontosan hetente egyszer, egyébként se ki, se be. Keringtek pletykák az állományon belül, hogy pontosan kik is ezek a „fontos kormányzati hozzátartozók”, de nyíltan előjönni velük veszedelmes lett volna. Mégis mindenki tudta, illetve sejtette.

 

Két égésnyomokkal és rászáradt barnás-vöröses foltokkal tarkított Skipray – 38 parancsnoki terepsikló ereszkedett le a szakasz elé az épület egyik fekete tornya mögül.

- Itt a fuvar.. sok sikert őrnagy!- biccentett Kanos, és továbbrohant a távolban landoló Sentinel csapatszállító felé.

- Hallották a parancsot. - Tierce őrnagy letekerte magáról a csuklyát és a köpenyt, amelyek alól elővillant a sötétszürke mellvért és a vörös egyenruha. A combjára erősített tokból egy vaskos fekete rudat húzott elő, amelyből gombnyomásra mindkét végén vibropengés teleszkópok csapódtak ki, majd másfél méteres fegyvert varázsolva a harminc centis botból. A kétágú harci vibrodárda egyike volt a Testőrök kedvenc fegyvereinek. Jobban ült a kézben, és nagyobbat és gyorsabban lehetett vele ütni, mint az őrszolgálaton használt, protokollszempontból és a díszlépéshez, tisztelgéshez tökéletes vibrolándzsával, aki csak tudott, tartott egy ilyet is a körletben és szabadidőben, gyakorlás közben ezt használta.

A rohamosztagosok, akik eddig csak néma csendben sorakoztak az esőben, most amúgy rendesen vigyázzba vágták magukat. Sokuk egy-két nappal ezelőtt még csak unalmas járőr- vagy vámszolgálatot teljesített, most pedig itt álltak a zűrzavar egyetlen biztos pontján, egy fegyveres Testőr vezetésével.

- Maga - intette magához az őrnagy az egyik hátszerelvényes, nehézfegyveres rohamosztagost - Adja ide az oldalfegyverét.

- Tessék, uram.

- Utánam!

- Hallották, futólépés, járműre fel! - visszhangozta a parancsot az őrmester. A két sikló nemsokára felemelkedett, és sziluettjeik belevesztek a füstös-esős coruscanti éjszakába.

   

  

 

 

 by Grodin Tierce

  

 

 

 

 

 

 

  

Comments