EGB Könyv‎ > ‎

XXVI/1

Huszonhatodik Fejezet

Első Rész



Crioptera

Zekk túltette magát meglepetésén, miszerint váratlanul egy légkörbe került azzal a Sith Nagyúrral, aki leginkább felelős volt a galaxisbéli állapotokért, a káosz újfent való eluralkodásáért - nem beszélve a kettejük rövid románcáról, amikor Zekkből Darth Kaard lett, s elfogadta a Sithek tanait. Bár Sordis nem viselte a rá jellemző hajmeresztő sminket, felemás szemei ugyanúgy sütöttek, mint legutóbbi találkozásuk alkalmával. Vajon ha ott, a Korribanon másképp alakultak volna a dolgok, most a Sith mester oldalán járná a galaxist? Mi lett volna, ha Wenthar nem avatkozik közbe, és ő, a legsötétebb lovag kijutott volna a Sith Akadémia falai közül, méghozzá a saját akaratából? 

Számtalan kétely gyötörte már élete során, ami rendszerint befolyásolta döntéseit, s ezek a döntések vezettek ahhoz, hogy elpazarolja minden hatalmát és tehetségét, és engedje, hogy a sors irányítsa őt. Engedte magát befolyásolni Brakiss, majd a barátja, Jaina - a lány gondolatára kétszeresen hasított belé a fájdalom -, aztán Sordis által, s végül ismét úgy tűnt, megint nem tartozik sehová. Az Erő átjárta őt mélyen, és sosem volt olyan biztos a dolgában, mint most. Már látta, mi a helyes út, már tudta, az egyetlen módja annak, hogy méltó jedivé váljon, és megőrizze barátai és önmaga előtt eljátszott becsületét, az a Sith Nagyúr legyőzése.

Zekk felkattintotta fénykardját, s a jellegzetes, sistergő hang hatására a bestia állapotát vizsgáló Sordis mozdulatlanná dermedt. Zekk elmélyült az Erőben, s hagyta, hogy a végtelen energiamező átjárja őt. Érezte a világos oldal harmóniáját, s tetteinek tökéletes tudatában biztonságban érezte magát. Védekezőállásba szökkent, s semmi sem hatolt át a tudatán, csupán fénykardjának halk búgása.

- Most elszámolsz a vétkeiddel - mondta a Sordis nagyúr hátának, aki továbbra is az előtte terpeszkedő tetemre fordította a figyelmét - de Zekk érezte, hogy már korántsem a vadállat jár a fejében. - Felszólítalak, add fel magad, s megkímélem az életed - bár maga sem hitte, hogy ez lehetséges, úgy gondolta, a jedik valami ilyesmit mondanak, mielőtt erőszakhoz folyamodnának. 

Sordis gúnyos kacaja lehervasztotta volna a mohát a falról, ha lett volna élőlény a barlangban. Zekk azonban tudatának teljes egyensúlyában nem rendült ki lelki nyugalmából. A Sith Nagyúr megfordult, s egyenesen a jedi szemébe villantotta szikrázó, feddő tekintetét.

- A jedi arrogancia - szólt megvető hangján. - Te még most is azon töröd a fejed, hogyan győzhetnél le engem, amikor egy nálam sokkalta veszélyesebb ellenség elpusztításához keressük a megoldást? Tudod, fiam, a tudatlanság minden háború okozója. 

- Most megfizetsz a bűneidért, Sith - kiáltotta Zekk, s lecsapott Sordisra. Támadása azonban nem talált, amikor a Sith egyszerűen félrehajolt a penge útjából. Zekk villámgyors támadássorozatot indított a férfi ellen, és az apró döfésekből és rézsútos vágássorozatokból álló mozdulatsor minden suhintása csupán az izzó levegőt szelhette át. Sordis olyan emberfeletti ügyességgel hajlongott és ugrált a jedi pengéjének útjából, mint a Kowak gyorsfutói. Zekk csak elmosódott sziluetteket látott maga előtt, s rájött, hogy a Sith Lord gyorsasága messze felülmúlja az övét. Legyőzésének egyetlen módja harcon keresztül volt kivitelezhető, s Zekknek bele kellett vonnia őt a csatába. 

Célba vette a Sith testének mértani középpontját, ahonnan képtelen lett volna elhajolni, miközben a hátánál és oldalt csupán a barlang falai voltak. Egy gyors sorozat után villámgyorsan bevitte a csapást. Fénykardja azonban az üres, fekete semmit döfte át. Sordis szó szerint füstté vált, mialatt Zekk átszúrta őt, s fénykardja csupán a feketén szállingózó valamit érte, ami olyan sötét volt, hogy leoltotta annak fényét. Zekk ijedten kapcsolta be újra a fegyverét, ekkor azonban egy erős marok csattant a karjára, és elejtette a fegyverét. Sordis immár materializálódott teste komoly arccal állt előtte. 

- Lám csak - szólt a Nagyúr. - Szerepcsere, fiú? Nekem kell neked az összefogásról beszélnem, míg te dühödten csapkodsz itt össze-vissza? Nem tagadhatod igazi lényedet, Lord Kaard. A te valódi önmagadat. 

- Jedi vagyok - felelte Zekk. - Sosem állok melléd.

- Szerencséd van, hogy nincs szükségem új szövetségesekre, Kaard - bólintott Sordis. - De nincs időnk, és ez nem egy teadélután. Majd megütközöm veled, ha mindenképp bizonyítani akarsz, de most mennünk kell. 

Zekk érezte, hogy a nagyúr igazat beszélt, ezért a nyomába szegődött, amint a férfi se szó se beszéd elindult az egyik járatba, ami történetesen felfelé vezetett. Sordis részletekbe menően elmagyarázta neki, hogy az Erő egyik igen sötét, de hasznos ágát kutatja éppen, ami segíthet a nemrégiben felemelkedő Krayt legyőzésében. A Yuuzhan Vongok a Sithekkel keveredve jelentős veszélyt képviseltek, s Zekk tudta, hogy az Erő okkal vezette ide őt. 

Egy standard óra múlva kiértek a felszínre, s bár Zekk továbbra is érezte a mögöttük háborgó sötét oldali gócpontot, valami egészen más kezdte vonzani a figyelmét. A nem túl messzi távolban ék alakú hegycsúcs emelkedett a dübörgő ég felé. A képződménynek nem volt alja, ahogy az a hegyeknél lenni szokott, csupán a szimpla, megviselt és kusza felszínű, szürke hegycsúcs. De nem ez volt az, ami felkeltette a figyelmét. Zekk elméjét hirtelen kényelmetlen érzések töltötték el, amint arrafelé pillantott. Mindenesetre úgy vélte, előbb a mögöttük lévő járatokban kell befejezniük a feladatukat. Másrészt pedig a háta közepe se kívánta a hátborzongató helyet.

- Úgy tűnik, ez zsákutca - állapította meg, miközben visszafordult a barlang szájához. - Más útvonalat kell választanunk.

- Nem - jelentette ki Sordis, s Zekk hitetlenkedve fordult felé.

- Azt mondtad, meg kell találnunk azt a valamit.

- Arra is sor kerül - magyarázta Sordis, s nem fűzte hozzá, hogy Luke és Kallog is azzal foglalatoskodnak. - A hegynek vesszük az irányt. Tudsz futni?

Zekk ide nem illőnek érezte a kérdést, aztán hirtelen észbe kapott, hogy mit is kérdezett a Sith. Nem volt olyan lény a galaxisban, aki el tudott volna kerülni egy jedit vagy Sithet gyorsaságban. Koncentrált, s összegyűjtötte energiáit, aztán természetfeletti sebességgel iramodott meg a a hátborzongató energiákat küldő, mégis sötéten csábító hegyoldal felé. Legnagyobb meglepetésére sehol sem látta Sordist, s már-már arra gyanakodott, hogy a Sith Lord elárulta őt, amikor az elmosódott látképben, messze maga előtt megpillantotta a sötét füstfelhőt, ami előtte suhant a szikla irányába. Sosem hallott még arról, hogy valaki alakot váltson az Erőben, bár tudott néhány mesét, miszerint a dathomiri éjnővérek képesek voltak hasonló csodatételekre. Úgy tűnik, nemcsak a boszorkák ismerték a módszert.

Kisvártatva lelassított, s Sordis várakozó alakja előtt megállapodva várta a Sith utasítását - mert kétségtelen volt, hogy kettejük közül ki a vezető. Sordis anélkül, hogy gúnyos mosollyal, vagy hatalmi fölényének biztos tudatában lenézte volna őt, egyszerűen belépett a hegy aljában levő barlangszerű járatok egyikébe.

Ahogy a két férfi egyre mélyebbre barangolt a járatok útvesztőjében, olybá tűnt, hogy a folyosók egyre szűkebbnek bizonyulnak. Sordis, aki valamivel magasabb volt Zekknél, kénytelen volt kissé görnyedt testtartásban haladni, nehogy beverje a fejét. Néha sötét, túlvilági hangok süvítettek végig a járatokon, s mint valami elhaló suttogás, fel-felszisszenve tova is tűntek e nyomasztó hely messzi mélységeibe. Zekk határozottan érezte, hogy valami elképesztően sötét felé közelednek. Sosem tapasztalt efféle mélységeket, amelyek behálózták az Erő Sötét Oldalát, holott ő maga is befogadta azt nemegyszer. Sordisra pillantott, aki ráncolt homlokkal haladt mellette, s érzései kíváncsiságról árulkodtak.

- Valami sötét van készülőben - állapította meg Zekk. - Amit nem tudok meghatározni, sosem éreztem ezelőtt. Valami... ördögi.

Közben az Erő útmutatását követve jobbra fordultak, s a járat még szűkösebbé vált. Kénytelenek voltak egymás mögött haladni, mert a keskeny oldalfalak miatt igencsak nehezen fértek volna el egymás mellett. Zekket még inkább hatalmába kerítette a forróságérzet, ami a levegőben vibrált. Vajon a Sötét Oldal megfogalmazódása volt, vagy tényleg közelednek a bolygó földtani központjához? A bensőjét nem érezte forrónak, mindössze a szinte láthatóan megnyilvánuló rosszindulat és pusztítási ösztön rohamait észlelte, ahogy megpróbálták megszállni a gondolatait. Erőpajzsa és a Sordis által mutatott technika segítettek abban, hogy ellenálljon a Sötét Oldal csábításának. Gyanította, hogy léteznek olyan energiák, amelyek elpusztíthatják őt, mihelyt a hatáskörükbe kerül, és reménykedett, hogy most nem fognak ilyesmivel találkozni. Az Erőhöz fordult, s az Erő nyugalomra intette. 

- Az a benyomásom támadt - torpant meg egy pillanatra Sordis, amíg kiválasztotta az újabb letérőt - , hogy ez a hatalom... ugyanúgy megveti a Sithet, mint a jedit. Ez a Sötét Oldal, amit érzünk, de... valahogyan mégis felülmúlja azt.

- Talán ez a valódi Sötét Oldal - morfondírozott Zekk. - Talán amit eddig éreztünk, nem volt teljes. A megszokott, amit elképzelünk, nem mindig az igazság. - Sordis vetett rá egy kétkedő pillantást.

A Sith nem firtatta tovább a témát, ezért Zekk sem erőltette a csevegést. Egyre inkább lekötötte a figyelmét a Sötét Oldalnak való ellenállás, s noha úgy érezte, menten felrobban, tudta, hogy ez természetes reakció. Ismét egyensúlyba hozta magát, s észrevette, hogy társa arcán verejtékcseppek gyöngyöznek. Megtapogatta saját homlokát, s rájött, hogy ő maga is izzad. Valóban forróság volt, nem csak belül. A hő egyre csak emelkedett, amint mélyebbre és mélyebbre jutottak az útvesztő alagútban. Talán egy korlátoltabb képességű jedit már a hatalmába kerítette volna a kétely, s ez meggyengítette volna őt, de Zekk tudta, hogyan kell védekeznie ellene.

A hirtelen lecsapódó kézifegyver meglepetésként érte őt, de a jedinek sikerült lehajolnia előle, különben a feje két darabban esett volna ketté. Nyomban kezében termett fénykardja, s a következő csapást már azzal hárította. A hosszú, kétoldalú vibrolándzsa egy fekete maszkba és valamiféle lenge katonai öltözékbe bújt harcosé volt, aki igen járatosnak bizonyult a közelharci művészetekben. És bár a harcos nem tűnt különös ellenfélnek, valamiféle ómódi érzést sugárzott. A harc gyors iramban vette kezdetét. Zekk több éves tapasztalatára hagyatkozva arra jött rá, hogy ellenfele egyszerűen ősöreg. Nem a szó megszokott értelmében, hanem több évezrede volt itt lent, ezt Zekk határozottan érezte. A szeme sarkából megpillantotta a felvillanásokat, amint Sordis két másik harcossal küzd, és a Sötét Oldal villámait használta ellenük. A lények azonban rendkívüli állóképességgel rendelkeztek, s Zekk egy idő után nem kezdte érteni, honnan jön ez az energia, ez a végtelen kitartás.

Sordis ugyanolyan tanácstalan volt, mialatt porrá égetett három harcost. Ezek a fickók bizonyára őriztek valamit. A Sith Nagyúr egyből megállapította, hogy ősöreg lényekkel állnak szemben, s úgy tűnt, időtlen várakozásuk megnövelte küzdőszellemüket és állhatatosságukat. A másik meglepő dolog az volt, hogy nem érezték őket az Erőben, amíg le nem csaptak a semmiből. Sordis kisvártatva rájött, hogy a Kaarddal hadakozó két harcoson és az ő megmaradt ellenfelén kívül nem érkezik már több támadó, ezért megragadta a saját vetélytársa torkát, és belemélyedt annak tudatába. 

Zekknek sikerült leszúrnia az egyik maszkost, míg a másik mintha előre érezte volna a jedi minden mozdulatát. Úgy hárította a csapásait, mintha az Erő lenne vele, holott igen csekély mértékben rendelkezett a hatalommal. Zekk ellökte magától a férfit, de nem tudta bevinni a halálos csapást. Amaz agresszívan kezdett előre nyomulni, s a jedi hátrálni kényszerült, ha nem akarta, hogy lekaszabolják. Ekkor egy vörös energiapenge szökött elő a maszkos gyomrából, s a harcos egy utolsó sóhajjal oldalra dőlt, majd a padlóra rogyott. A mögötte álló Sordis arcán a felismerés fénye égett.

- Ezek az Erőn keresztül vadásznak - magyarázta Zekknek. - Hallottam róluk. Még Revan idejében tenyésztették őket, és a prédájukat - akik jedik voltak -, az Erővel érezték meg, s megtanultak táplálkozni belőle. Tehát minél erősebbek vagyunk, annál nehezebben győzhetjük le őket.

- Tehát el kell magunkat rejtenünk az Erőben - bólintott Zekk. Emlékezett, amint rövid szövetségük idején Sordis mesélt neki Revanról, így a történet nem volt teljesen ismeretlen a számára. Néha jó egy ismerős arcot látni, még ha az ellenséges oldalt képviseli is. 

- Úgy van - Sordis jelenléte hirtelen elmosódott, majd megszűnt, s Zekk csupán a szemeire és a füleire támaszkodva érezhette őt. A jedi ugyanígy tett, majd egymás mögött indultak tovább a járatokban. 

Még két csapat őrön kellett átverekedniük magukat, amíg olyan folyosókra jutottak, amik fénylő, vörös kövekkel voltak díszítve. Mintha a rendkívüli energiákat hordozó kristályok itt nőttek volna, ezen a helyen, előre kifaragott formában.

Zekket ekkor minden előjel nélkül rémület árasztotta el, amint egyszeriben elvesztette az érzékeit. A járatok, a társa életjelei, minden, amit az Erőben látott, a másodperc törtrésze alatt megszűntek létezni. Úgy érezte, megvakult, megsüketült, keze tapintása elenyészett. Az egyetlen dolog, amit észlelt, a vállába markoló kéz volt, ami visszarántotta néhány métert - s csodák csodája, ismét hallotta az Erőt. Ösztönösen visszavarázsolta mentális pajzsát, s csak utána kapott levegő után. Sordis gondterhelt arccal állt mögötte. 

- Az Erő... - motyogta, az élménytől megrendülten.

- Vannak helyek a galaxisban, ahol az Erő halott - magyarázta Sordis. - A háború sújtotta helyek, ahol olyan szörnyű tragédia történt, hogy sebet hagyott az Erőben. Ahol a temérdek mennyiségű halál olyan sikolyokat hozott létre, amik visszhangként örökké utazni fognak, sosem érve célt. Ha koncentrálsz, megérzed, hogy ezen a bolygón szörnyű dolgok történtek, s nem elég rég ahhoz, hogy begyógyuljon a seb. Az Erő minden élő dolgok összeköt, s itt minden halott. Ez, fiam, elképzelhetetlen számunkra. Az ősi feljegyzések szerint csak kivételes képességű nagyurak számolnak be arról, hogy lehetséges Erő-süket helyeket találni a galaxisban.

- Vagy nem lehetséges - helyesbített Zekk. - Tehát ilyen az élet az Erő nélkül.

- Igen - talán mi, jedik, akik nem ragaszkodhatunk semmihez, mindennél jobban függünk az Erőtől - gondolta Zekk.

- Javaslom, folytassuk utunkat közönséges halandóként - mutatott előre Sordis, s bátran megindult előre.

- Remélem, hogy valóban nincs messze - jegyezte meg Zekk. - Nem fogjuk sokáig bírni.

- Meg kell tennünk - határozott a Sith, s folytatta útját az ürességbe. Zekk követte őt, de már felkészülten érte a teljes elszigetelődés érzete. Így haladtak, s a jedi érezte, hogy képtelen lenne megszokni ezt. Mintha nem is létezett volna ebben a világban, teljesen vakon, süketen, bénán... mint a legelmaradottabb hüllő. Nem kellett hozzá sok idő, hogy gyomra kavarogni kezdjen. A rosszullét kerülgette, s Sordis nem kevésbé alélt állapotban tántorgott előtte. Zekknek feltűnt, hogy a barlang falai kiegyenesedtek, így már társa is ki tudta húzni magát. 

- Ha a fénykard energiája eloszlik, az valóban fénykard már? - suttogta váratlanul egy mély, érces sötét oldali hang, valahol a messzeségben. - S vajon jedi-e az, ki megfosztatik az Erőtől? - Zekk a fejét kapkodva kereste a hang forrását, de képtelen volt ráakadni. Hirtelen rájött, hogy megint fellobbant benne az a kényelmetlen érzés, amit akkor érzett, amikor a távolból látta ezt a helyet. Ezek szerint nem csupán az Erőérzékenyeket tölti el irtózással a barlang, hanem az egyszerű halandó is érzi a zsigereiben, hogy itt valami nincs rendben. 

A susogó hangok egyre gyakoribbá váltak, szinte a falak egyenesedésével párhuzamosan. Hátborzongató szisszenések és mondatfoszlányok, félbeszakadt, vagy ordításba torkolló zajkavalkádok cikáztak végig körülöttük. A kegyelem és szánalom méltatlan használata szüli a legnagyobb kegyetlenséget. Zekk a hang tisztaságából úgy vette ki, hogy közelednek a céljukhoz. Egyre erősebben érezte azt a valamit, s nemsokára ugyanolyan buzgón haladtak előre, mint amikor beléptek a barlang száján.

- Ha adsz, ártasz, ha nem adsz, ártasz, ha nem törődsz, ártasz. Az Erő egy méreg, ami uralkodik fölöttünk...

- Ott - fordult be Smordre, s mutatott egy szemben levő, tágas térre, ahonnan egy ajtótlan nyílás vezetett tovább. A helyiség falai tiszta, fehér kövekből voltak kirakva, imitt-amott fénylő, vörös kristályokkal kiegészítve. A két férfi megszaporázta lépteit, s szinte fejbekólintotta őket a túlsó helyiségből áradó energiamennyiség. Még így, az Erő nélkül is érezhető volt a térségben lakozó hatalom. Zekk érezte, hogy képtelen védekezni ellene, de nem merte átengedni magán, ahogy Sordis tette. Lehetséges, hogy hatékonyabb lehetne a védelme, de úgy érezte, egyelőre képtelen rá. 

Áthaladtak a tágas termen, s kiléptek a nyíláson. Egy függőjárdán álltak, ami a hatalmas, kör alakú csarnok közepén álló, a végtelen semmi fölött lebegő szigetre vezetett. A mennyezet a homályba veszett, s Zekk elképesztő hőt érzett a lábuk alól felszállni. Talán maga a bolygó magja volt alattuk pár száz kilométerre. A lenti üreg sárgásan világított, holott nem látták az alját. A központi, kör alakú szigetet több hasonló függőjárda rögzítette, amelyek különböző irányokból közelítették meg a szentélyt. Zekk és Sordis átszelték a hidat, és megállapodtak a sziget közepén levő, vörös kristályokból kirakott emelvény mellett. Ekkor süvítő hangorkán csapott elő a szerkezetből.

- Mindig lennie kell, ó igen! Meg kell halnia... a visszhangok... a visszhangok... se nem Sith, se nem jedi. Az ősi nagyurak hatalmához képest gyermekek vagyunk, s fénykardjaink mint valami játékbabák - A hang erőssége csökkent, ahogy megközelítették az emelvényt. - Ne... ez valami, ami Sith, igen, de jedi az étke - A két férfi már ki tudta venni a vöröses füst által körüllengett tárgyat. - Gyere, gyere, végy magadhoz. A tanításoknak el kell kezdődniük, mielőtt véget érnének.

A szentély egyetlen berendezése, a derékig érő tartóoszlop lapos tetején az ökölnyi méretű, vörös gúla szinte bevilágította a helyiséget. Ez a tárgy volt a hangok forrása, s energiái jobban sütöttek, mint a lenti magma hője. Az éppen csak nem lélegző tárgy hangja érthetetlen suttogássá húzódott, amint Sordis megközelítette az emelvényt. A Sith Nagyúr egyetlen mozdulattal felvette, és a tenyerébe ejtette a titokzatos, forró és talán... élő szerkezetet.

- Egy Sith holokron - állapította meg , miközben érdeklődve tanulmányozta a formát. 

- Melyik Sith Nagyúr élt errefelé? - érdeklődött Zekk társa történelmi ismereteiben bízva.

- Ötletem sincs - felelte Sordis. - Szerintem nyissuk ki. Azt hiszem, csak koncentrálnunk kell - letette a gúlát a kövezetre, s mellé kuporodva meditálni kezdett. Zekk ugyanígy tett, s megegyeztek abban, hogy a körülöttük levő sötét energiák befolyásolásával próbálnak hozzáférni a holokron tartalmához. Az Erő hiányában koncentráltak, s az eredmény nem maradt el. Kisvártatva a szerkezet oldalai megmozdultak, és tétova sebességgel megváltoztatták formai felállásukat. Bizonyára ősrégi konstrukció lehetett, mivel igen nehézkesen mozdult. Aztán a belsejéből egy vörösen vibráló, arasznyi méretű holoalak bújt elő. A szemmel láthatóan öreg nő szemei pupilla nélkül, fehéren és halottan izzottak, fehér haja két fonatban ereszkedett le az arca mellett. Egy pillanatig úgy tűnt, nem történik semmi, aztán a kép megvillant, s a hölgy beszélni kezdett.

- Egyszer volt egy Darth Traya - mondta ugyanazon az érces, mély hangon, ami a suttogó hangoké volt. - De mindig lennie kell egy Darth Trayának, aki megőrzi árulásának történetét, akit szívükben árultak el, s aki őket fogja elárulni.


Üzenetek és közlemények

[Üzenet az ESB belső kommunikációs csatornáján keresztül]

Titkos privát üzenet Barrini - Sadow kódolással

Címzett:  G'Kar nagykövet, Korriban II

Nagykövet úr!

Tájékoztatom, hogy Nagyurunk, Wenthar Császár akaratának megfelelően lezajlott a Hapesen a hatalomátvétel, melynek révén Charis Mar Sevrin kisasszony került a hapan trónra. 

Kérem, látogasson el minél hamarabb a Hapesre, hogy elvégezhessük a Hapan Királyság és Birodalmunk közti szorosabb jövőbeli együttműködéssel kapcsolatos formalitásokat. 

Flottámmal érkezéséig biztosítom a Hapes körüli űrt, Őfelsége Charis Anyakirálynő beleegyezésével. 

Tisztelettel:

Dorja Égi Marsall, Hapes, SSD Darth Vader

...

Szigorúan titkos Sith Exar Bíbor kóddal ellátva

Privát üzenet

Címzett: Dorja Égi Marsall

Üzenetét vettem! Hamarosan elindulok személyes kíséretemmel a Hapesre. Örülök, hogy Charis Úrnő átvehette immár jogos örökségét! 

A leggyorsabb hajóval hamar ott leszek.

Üdvözlettel: G'Kar az ESB nagykövete


Taris

A Taris a Külső Gyűrű egyik hatalmas bolygóvárosa, ami történelme során számos tragédiát átélt. A kereskedelmi utak megjelenése csökkentette addigi jelentőségét, és a kialakuló hanyatlás szociális nehézségekhez vezetett, az ennek megoldására elkezdett iparosítás pedig környezetszennyezéshez és éhezéshez. A mandalóriai háborúk idején az elnyomott néprétegek fellázadtak, és a jedik is magára hagyták a bűnözéstől, rakghouloktól és harcoktól terhelt bolygót. Évekkel később Darth Malak orbitális bombázása tönkretette az épületek jelentős részét és milliók halálát okozta. Az újabb háborúk is sok szenvedéssel jártak: a klónháborúk során a politikai manőverek nem védték meg a két fél összecsapásától, és évekkel később Zsinj hadúr hódította meg. A Yuuzhan Vong is megszerezte egy időre, vongformálására azonban már nem jutott idő és energia.

Mára Taris jelentősége még tovább csökkent, és bár méreteiben sok más városbolygóval vetekedhet, a szegénység, bűnözés, csempészek és zsoldosok egyik fő gyűjtőhelye a galaxisban.

...

Doldur Vann mélyen a szemébe húzta csuklyáját, hogy legalább valamennyire megvédje magát a süvítő szél és az eső káros hatásaitól, miközben nagyot sóhajtva felpillantott a közeledő siklóra. A lassan, imbolyogva érkező jármű külseje messze elütött attól, amihez itt, a Taris felsővárosában szoktak. Az Egységes Galaktika helyi frakcióvezetője, nem mellékesen a bolygó megbízott kereskedelmi minisztere hátrébb lépett, hogy a hajó hajtóművei által felvert vízből minél kevesebb fröccsenjen rá.

Taris már a Yuuzhan Vong háború alatt kivívta magának kétes hírnevét a szektorban, amikor az idegen megszállók nagyobb fantáziát láttak a hajdan dicsőséges, Coruscanttal és Metellossal versengő városbolygó alsóvárosainak lakosaiban, mint a vongformálásban, és tömegével sorozták be a csőcseléket a támogatásukra létrehozott Békehadtestbe, miközben számos környező bolygó, mint a patinás, flórában és faunában gazdag dzsungelekkel borított Ithor, kegyetlen pusztításnak esett áldozatul. Ezek után Doldur Vann és a hozzá hasonló, a bolygót érő inváziót (nem kis pénz árán) túlélő humán elit tagjai számára nem kis munkába került, hogy az újjáépítési támogatások reményében kivívhassák a szövetségi tagsághoz, hasonlóan az Ojoster-szektor sok más rendszeréhez.

Amióta azonban a térség szomszédságában felütötte a fejét a Sithek és a mandalóriaiak terjeszkedése, a Taris egyszerű, támogatásokra váró világból egyszerre gyakorlatilag a "frontvonalba" lépett elő. És ahogyan Vann a mandalóriai jelzésű, sérülésekkel borított siklóra pillantott, az az érzése támadt, hogy ez a jövőben csak fokozódik majd. Azt azonban álmában sem gondolta volna, hogy pont az Egységes Galaktika kampányközpontjából kapja azt az utasítást, hogy nem csak fogadnia, de alkalmaznia is kell ezt a néhány menekülő mandalóriai zsoldost...

A hajó pilótafülkéjében Rev Sanagar végignézett kísérőin. Alig fél tucatnyi harcos maradt életben azok közül, akik elkísérték a Concord Dawnra, ahol értesültek a támogatóik pusztulásáról. Revnek az volt az érzése, hogy a Sanagar-klán teljes létszáma sem állhat túl messze ettől. Az új Mandal’ore keze mindenhová elért, és Sanagar nemsokára arra kényszerült, hogy a hazáját hátrahagyva visszatérjen a Szövetség területére, ismét felajánlva szolgálatait Daalának. Azonban legnagyobb meglepetésére túlélő társaival együtt Coruscant helyett ide a Mandalore közelébe irányították, erre az esőverte, leromlott városbolygóra. 

- Hajtóművek kikapcsolva, rámpa nyitva - jelentette a pilóta. 

- Hát, akkor menjünk... - húzta fel a sisakját Sanagar. Kétsége sem volt afelől, hogy Mandalore vadászai ide is követik majd, de nem volt más választása. Szüksége volt a pénzre, a hazafias lázadozásból nem lehetett megélni.

- Üdvözlöm Önöket a Tarison, harcosok - hajlongott a rámpa alján várakozó alak, akit néhány primitív vibrodárdákkal felszerelt testőr kísért. - Doldur Vann miniszter vagyok, az Egységes Galaktika helyi képviselője. Az irodánk tájékoztatása szerint önök fogják biztosítani az Egységmenet helyi rendezvényét...

- Hát hogyne... - biccentett kedvetlenül Sanagar. A pontos feladatot nem ismerte előre, de ez még annál is megalázóbb volt, mint amit várt. Rendzavarók kiszűrése egy választási gyűlésen, vagy rosszabb esetben díszőrség. 

- Kövessenek kérem! - intett a páncélosoknak Vann, és megindult a közelben várakozó sikló felé. 

Sanagar menet közben oldalra pillantott, ahogyan sisakjába épített érzékelői egy különös árnyat fedeztek fel, amint a szomszéd platform mellett suhant el. De csak egy pillanatra. A mandalóriai megvonta a vállát. Ha az ellensége megérkeztek, előbb-utóbb úgyis szemtől szembe fogják keresni. Kár siettetni bármit is.

...

Az ovális alakú asztal két hosszabb oldalán 9-9 szék sorakozott, de csak az egyik oldalon voltak foglaltak az ülőhelyek. Három jól elkülöníthető csoport tagjai ültek egymás mellett, mögöttük pedig jó páran állva várakoztak. Az ülők közül néhányan fesztelenül beszélgettek, a középen ülő vezetők azonban mind csendben bámultak maguk elé, vagy vetettek gyanakvó pillantásokat egymásra vagy a teremre, míg a hely nélkül maradt segítők adattáblákat bújtak vagy halkan egymás között pusmogtak. A galaxis három fiatal, feltörekvő multigalaktikus vállalatának vezetősége gyűlt itt össze: a Strunz Heavy Industry, az Onika Droid Manufacture és az ő szeretett cége, a Maeni Corporation. Strunzék gépekben, hajókban és szállítóeszközökben utaztak, az Onika hivatalosan háztartási, egészségügyi és segéddroidkat gyártott - és persze a pletykák szerint illegálisan harci droidokat is -, az ő cége pedig a bányászatban volt érdekelt. Egy ideje már szorosabb együttműködésben álltak, így semmi különös nem volt abban, hogy összeülnek tárgyalni, igaz személyesen még nem találkozott eddig a három nagy vezető. Adlich Strunz egy pocakos, alacsony ember mosolyogva várakozott, és néha végigtörölte izzadó homlokát. Mellette fia, Dietrel ült, aki alig töltötte be a 18. életévét, és máris a cég egyik alvállalkozásának, az egysínű antigrav-vasutakkal foglalkozó Baselen Antigravvasút-társaságnak volt az elnök-vezérigazgatója. Apja barna haját örökölte, de magassága és testalkata sokkal daliásabb volt. Az Onika droidgyár igazgatója, egy skakoai túlnyomásos védőpáncéljában üldögélt, és fémmaszkja miatt nem sok érzelmet lehetett belőle kiolvasni. Tem Rosan amúgy is egy nehezen kiismerhető üzlettárs volt. Az utolsó persze ő maga volt, Crollus Maeni, védjegyévé vált barna bajszával.

Az ajtó halk szisszenéssel nyílt fel, a túloldalon pedig látni lehetett a várt delegáció tagjait, és az őrzésre otthagyott sokkolóbotos őröket is. Először két, furcsa egyenruhába öltözött férfi sétált be, valószínűleg a Szövetségi Gárda két önkéntese, és kinézetük alapján a majdnem hasonló nevű GAG-ben szolgálhattak korábban. Mellruházatuk is hasonló volt az ő egyenruhájukhoz, a nyakukban szövetségi jelvényes sált viseltek, fejükön a birodalom tisztjeinek viseletére emlékeztető sapkát viseltek. Megálltak, és várták, hogy belépjen az egyik várva várt vendégük: G'vli G'Sil, az Erősebb Szövetségért Mozgalom elnöke. G'Sil arcán meglátszottak az évek, de még mindig eltökélt embernek tűnt, aki magabiztos léptekkel haladt, bár cipője így sem vert akkora visszhangot a fémpadlón, mint a katonás járású gárdisták csizmái. G'Sil sosem viselte az egyenruhát, inkább a civil ruháknál maradt, amik jóval egyszerűbbek voltak, mint szenátor korában, pedig akkor sem a fényűző öltözködéséről volt híres. Maeni értette a felállást: ő volt a mértékletes, szerény vezető, míg Novakh és a többiek a pártba furakodott szélsőségesek. Persze tényleg voltak belső viták ezen a törésvonalon, de kifelé sokkal erősebbnek mutatták a belső válságot. Érdekes taktika volt, és eddig zseniálisan bevált.

- Uraim - biccentett üdvözlésképpen. A vezetők felálltak, és úgy üdvözölték a tárgyalópartnert. Maeni remélte, hogy beválik Chan'ahd terve, és a tárgyalások végén ő is megerősödött pozícióból várhatja a galaktikus választásokat. Odakint még ketten álltak, és egymás között beszélgettek valamit.

- Ő hol van? - nézett körbe a skakoai igazgató. Kifejezetten kikötötte, hogy Pallopides is jelen legyen a tárgyalásokon, habár nem tudni, miért. Az érdemi döntéseket úgysem ő hozta, ő csak a nevét, származását és kiállását adta a kampányhoz. 

- Hamarosan megérkezik ő is - közölte G’Sil, majd hátrapillantott. Még ketten sétáltak be, miután kint kibeszélték magukat, ők is a gárdisták egyenruháját viselve. Az idősebb Strunz kissé feszélyezve érezte magát.

- Novakh képviselőjelölt úr, Chan'ahd pártpénztáros - mutatta be őket formálisan a jelenlévőknek G'Sil.

- De ugye el fog jönni? - erősködött tovább Rosan, aki mintha becsapva érezte volna magát.

- Már itt is vagyok - sétált be egy arisztokratikus külsejű nő, aki még ötvenes éveiben is rendelkezett a nabooi nők szépségével. Fekete haját hátul kontyba fogta, hosszú nemesi köntöst viselt, rajta az ESZM jelvényével. Bocsánatkérésként enyhén meghajolt a skakoai felé, de a hangját nem lágyította el. - Igazán sajnálom, hosszabbra nyúlt a megbeszélésünk a helyi pártszervezettel.

- Úgy hallom, jól állnak Tarison - mosolygott rá Maeni a bajsza alatt. Egy-két pluszpont sosem árt ezeknél a beképzelt politikusoknál. A nő enyhén bólintott.

- Az emberek rendet akarnak. Mi ezt ígérjük nekik - intett a sokkolóbotos gárdisták felé. G'Sil egy alig látható mozdulattal jelzett, hogy várakozzanak a terem előtt. A delegáció minden tagja helyet foglalt: Pallopides középen, G'Sil tőle jobbra, mellette Novakh, a túlsó széken pedig Chan'ahd. A kettő nem különösebben kedvelte egymást, ezért is volt furcsa, hogy együtt sugdolóztak az előbb.

- Nos, uraim - szólalt meg Pallopides határozottan. - Nyilván tudják, miért is gyűltünk itt össze. Egy olyan együttműködést kovácsolni, ami mindegyikünk érdekeit szolgálja.

- Mi az üzlet ránk eső része? - kérdezte mosolyogva Maeni. Kicsit igyekezett rásegíteni a helyzetre, ezt a másik kettőt még meg kellett győzni.

- Pénzzel és infrastruktúrával támogatnak minket. A frakciónk olyan gyorsan terjeszkedett a világokon, hogy sok helyen nincsenek meg az eszközeink az eredményes munkára, nagygyűlésekre, kampányolásra. Tarison Daaláék Galaktikus Egységmenetet szerveznek. Mi egy ilyet nem tudnánk itt összehozni.

- Viszont miért segítenénk Önöknek? - kérdezte őszinte naivsággal Adlich Strunz - Azt szajkózzák, hogy a nagy intergalaktikus cégeket keményen meg kell majd adóztatni, és a kisvállalkozásokat fellendíteni.

- Más a propaganda a politikától - mosolygott cinikus Chan'ahd. - A nagy cégek mindig jól profitáltak egy erős központi kormányzatból. Önök is milliókat szereztek Jacen Solo uralma idején. Méghozzá naponta.

- Kényszerpályán voltunk - nyögött fel Adlich.

- Azért a pénzt mégis csak elfogadták.

- De soha nem támogattuk közvetlenül a hadipart! - szólalt meg a fia, aki eddig csendben ült. Maeni rámosolygott a fiatal titánra.

- És vajon az alkatrészeket mire használták fel? A szállítóhajók vajon nem katonákat és fegyvereket szállítottak?

- A múlt a múltra tartozik - lépett közbe finoman G'Sil, a megfontolt politikus. - Mi a jövőt készítjük elő. Nagy állami iparprogram kell majd. A galaxis a harmadik nagy polgárháború szélén áll. A következő kormány feladata az, hogy felkészüljön erre.

- Ha most támogatnak, akkor már meg is vannak a későbbi tender győztesei - tette hozzá hamisan mosolyogva Chan'and.

- Ha ugyan maguk jutnak hatalomra - a skakoai igen visszafogott és szkeptikus volt. - A mostani 10-15%-kal ez nem tűnik valószínűnek.

- Egyedül senki sem lesz kormányzóképes - jelentette ki Pallopides határozottan. - Daalának hiányozni fog ez a 15%, mint ahogy a köztársaságiaknak is a szétforgácsolódás miatt.

- Mi leszünk a mérleg nyelve - Chan'ahd igazi szarkeverőnek tűnt, ahogy vigyorogva nézett rájuk. Tényleg igaz lehet valami abból az alderaani származásból. - És mi döntjük el ki lesz a kormányon.

- És mi lesz az alderaaniakkal? - az idősebb Strunzot láthatólag főleg a morális oldala izgatta a dolgoknak.

- Semmi - vonta meg a vállát G'Sil. - Egy ellenségképre van szüksége az embereknek, hogy összefogjanak. Sithek, peremvidéki diktatúrák, ismeretlen hódító fajok, belső árulók. Senkinek nem esik bántódása, erre ígéretet teszek.

- Jól hangzó ajánlat - a skakoai még mindig visszafogott volt. - Én támogatom Önöket.

- Én is - csatlakozott sietve Maeni is, így minden tekintet a két Strunzra összpontosult. Adlich előbb a fiára nézett, majd a többieken futott végig. Nagyot nyelt, majd nehézkesen bólintott.

- Nagyszerű - Chan'ahd igencsak elégedettnek tűnt, hiszen ő volt a találkozó értelmi szerzője és lebonyolítója. És persze a biztonsági felelős is, ügyelve arra, hogy egyetlen lehallgatókészülék se legyen száz méteres körzetben. - Jó döntést hoztak.

- Azzal kéne kezdeni - vette át a szót G'Sil. - Hogy Taris szavazatait biztosítsuk. Szükségünk lesz ötvenezer egyenruhára, kábítóbotra és engedélyre egy nagy felvonuláshoz. Olyanhoz, amihez képest Daala Egységmenete eltörpül.

- Ambiciózus - nevetett Maeni. Újabban igen jó kedve volt.

- Van még valami - intett Pallopides, mielőtt még megrohamozták volna a pezsgőspoharakat. - A választás után Nolan főbíró eléri a nyugdíjkorhatárt, és új főbíróra lesz szükség a Legfelsőbb Bíróságon.

- Van jelöltjük?

- Nehéz lenne egy új jelöltet keresztülverni a Szenátuson - Maeni ezt azért túlságosan is ambiciózusnak érezte. - A régiek meg köztársasági hívek.

- Igen, éppen ezért mindenki a főbíró választására fog koncentrálni - villantotta ki a fogsorát Chan'ahd. - Mi pedig bejuttathatjuk a magunk emberét, hiszen a felszabaduló bírói helyre kevesen fognak figyelni.

- És ki lenne az? - érdeklődött a skakoai.

- Marlon. Gallerian Marlon.

...

A tarisi alapszervezet létszáma megdöbbentően nagy volt, talán még a coruscanti létszámát is meghaladta. A tárgyalások után csak egy rövid koccintásra maradt idejük, majd sietni is kellett a Serpa-épületben, amit a helyi alapszervezet vásárolt meg igen olcsón, és a GAG egykori, most háborús bűnök miatt húsz évre börtönben ülő őrnagya után nevezett el. Az őrnagy a bolygó szülötte volt, akit Ossusra küldtek kifüstölni a jediket. Chan'ahdnak egy rövid pillanatra eszébe jutott Heol Girdun, egykori felettese és közeli ismerőse. Azok voltak a szép idők. Persze értett hozzá, hogyan kell felszívódni mikor forróvá vált a talaj a lába alatt Solo bukása után. Azóta is galaktikus elfogatóparancs volt kint ellene egyes pletykák szerint... más pletykák szerint viszont valahogy kieszközölte az amnesztiát, és itt próbált meg elhelyezkedni, pont a Tarison. Érthető döntés lett volna a részéről, tekintve az ESZM helyi támogatottságát, gondolta a pénztárnok. A negyvenes éveiben járó, körszakállas, enyhén elhízott férfi kioldotta gárdista sálját, és leengedte a kezét, majd élvezte, ahogy a tarisi szél az arcába fúj. Nyomott, eső előtti szagot hozott magával. Coruscanton sosem esett az eső, ezt gyűlölte benne a legjobban.

- Chan'ahd bajtárs - hallott egy magas férfihangot a háta mögül. Ez és az általa használt megszólítás rögtön elmondta számára, ki is az.

- Novakh - felelte egyszerűen. Ki nem állhatta a nagyképű ficsúrt, aki egy hetes aktív GAG szolgálatával hencegett mindig, és kényszeres nagyotmondásban szenvedett - bárki bármit is mondott, kötelességének érezte rátromfolni valamivel. Persze tudta, hogy ez az érzés kölcsönös volt, Novakh sem jött még oda hozzá autogramért, de legalább tisztelte mellette az értékét. Heol, jutott eszébe megint a név. Ő az, aki megajándékozta ezzel a sok kapcsolattal és lehetőséggel.

- Sosem voltál nagy rajongóm - kortyolt bele a pezsgőspoharába nyugodtan. - Meglep, hogy a társaságom keresed. Odabent egy csapat gárdista most biztos unatkozik.

- Igazán vicces - bár Chan'ahd nem látta, biztos volt benne, hogy a másik megvetően húzza a száját. A szél hirtelen megfordult, és a benti zene dallamait hozta magával, a bolygó ezen felén meg közben lassan sötétedni kezdett. - Azért jöttem, amit a tanácskozás előtt mondtál.

- Ó, az - mondta úgy, mintha csak most jutott volna az eszébe. Korábban a másik azonnal lecsapott volna a lehetőségre. Kezd megfontolttá válni, és ez nem jó, gondolta magában. - A gárdisták eddig csak masíroztak, énekeltek, alderaaniakat vertek... Itt az ideje, hogy konstruktívabban használjuk őket.

- És ezt miért nekem mondod? - tudakolta Novakh.

- G'Sil még a gárdától is irtózik, nemhogy ilyen tervektől. Amúgy is te vagy a szellemi vezetőjük - és így te koszolod össze a kezed, seggfej, tette hozzá magában kajánul.

- Amit mondtál, az érdekes... üldözzék a bűnt, segítsenek a természeti katasztrófáknál, csókolgassák a csecsemőket és... és közben civilben verjék a politikai ellenfeleket, titokban gyújtsanak fel pártirodákat, lőjenek rá ellenérdekelt politikai gyűlésekre. Ez... erre még én sem mertem gondolni - Chan'ahd nem tudta eldönteni, hogy Novakh most szerelmet vall neki vagy csúnyán korholja magát, hogy nem neki jutott először eszébe.

- Emelték a téteket a hazaárulók. Nekünk is ezt kell tennünk. De ha a gárdához köthető bármi, akkor szavazatokat vesztünk és fel is oszlatják. Így viszont...

- De elveszik a közös cselekvés élménye - Chan'ahd mindig is sejtette, hogy Novakh odahaza ebben tart ánuszöklöző fétispartikat, de most nem akarta hergelni azzal, hogy megosztja vele ezt a felettébb humoros gondolatot, félő ugyanis, hogy nem értékelte volna.

- Akkor hordják magukkal a sáljukat. Ez még nem jelent semmit, és legalább a hívek is tudják majd, hogy honnan fúj a szél, mi pedig tagadhatjuk hivatalosan - mosolygott sejtelmesen az alderaani, miközben megfordult. Novakh szeme felcsillant. Több százezres terrorhadserege van szerte a Szövetségben és most kezdi felismerni az erejüket és jelentőségüket. Idióta.

- Ezt továbbítani fogom - mondta kurtán, majd szó nélkül otthagyta. Chan'ahd még egyet kortyolt a pezsgőből. Kettőből egy letudva. Tudta, hogy új mentora nem szerette ezeket a módszereket, de egy olyan feladat megvalósításához, mint amire készültek, nem volt más lehetőség, mint ártatlanok vérét folyatni az utcákon. A galaxis legnagyobb és legerősebb államának pusztulnia kellett, hogy átadhassa a helyét valami jobbnak és dicsőségesebbnek. Szippantott még egy mélyet a levegőből, majd befelé indult, pont akkor, amikor megérezte az első esőcseppet az arcán. Előre siratták volna a halottat?


Chulok'yu'ggar

Nas Choka elégedetten figyelte, ahogyan harcosai egy újabb csoport frissen megtört triaani rabszolgát tereltek be a dovin basalok és villipek keltetőmedencéihez, hogy nekilássanak munkájuknak, amely alól majd csak egyszer, a távoli - vagy néhányuknak a nem is olyan távoli - jövőben csak a halál jelent majd feloldást.

A Yuuzhan Vong háborúihoz szükséges kreatúrák kitenyésztése folyamatos, gondos ápolást kívánt, melyet a rabszolgáknak kellett végezniük. Yuuzhan Vongokra bízni ugyanolyan szentségtörés lett volna, mint droidokra, vagy egyéb géplényekre, míg a Zonama Sekotot a jedaai-ok uralma alatt uraló Kitaszítottak, a Yuuzhan Vong saját rabszolgái szinte kivétel nélkül vagy Sekoton maradtak az új Nagyúr, a Pusztító megtestesülése szolgáiként, vagy az áldozati vermekben végezték. 

Nas Choka elégedetten figyelte azt is, ahogyan a világhajó hatalmas növesztőtermeinek másik végén, egy korallkinövésekkel borított folyosón a magával hozott papok vezetik az áldozatnak kijelölt foglyokat. Elsősorban a túlságosan makacs triaani egyedek és a madárszerű, a Yuuzhan Vongot megvető hiitiaiak jutottak erre a sorsra a legutóbbi "zsákmányból", míg az agresszív, militáns, rovarszerű kobothiak közül sokan szinte önként, éppen csak némi tudatmódosító beültetés hatására jelentkeztek a Nas Choka új rohamgyalogságába - a Hadmester meg volt győződve róla, hogy sokkal hasznosabbnak bizonyulnak majd, mint a Sekotról magukkal hozott, eltorzított ferroaiak. 

A Hadmester végezetül kitekintett a terem falán futó áttetsző membránon, amely mögött közvetlenül az intergalaktikus mélyűr helyezkedett el... a gigantikus világhajó egyik spirálkarjára látott rá, amelyek úgy nyúltak ki a zömök koralltestből, mintha csak magát a galaxist mintázták volna, melyet az istenek, mindenekelőtt Yun-Yammka, a Pusztító, kijelöltek a Yuuzhan Vong számára új otthonként és új birodalomként. 

A korall-spirálkar végén pedig ott lebegett az a hatalmas, zömök korallpúpokból álló képződmény, amelyet Nas Choka következő vállalkozásának zászlóshajójául szánt - egy kifejlett Kor Chokk csatacirkáló, ami méretben felvette a versenyt a Szövetség legnagyobb hadihajóival is. A Hadmester elégedetten konstatálta, hogy az új rabszolgák erőfeszítései révén a flottája hamarabb bevetésre kész lesz, mint várta. 

Nas Choka, miután befejezte szemléjét, a mögötte haladó szolgához fordult, aki egy soklábú teremtményt vezetett, melynek hátán legalább egy tucat villip sorakozott. A grue'thal, Nas Choka Formálóinak egyik új kreálmánya afféle mobil irányító központként működött, melynek segítségével a Hadmester bárhonnan felvehette a kapcsolatot alárendeltjeivel. A villipek egymás után fordultak át, megjelenítve egy-egy alárendelt tetovált arcát.

- Elkészültek a lehetséges célpontok elemzésével? - fordult egyik taktikai elemzőjéhez elsőnek. - Sürgősen új rabszolgákra van szükségünk!

- Készen vagyunk, Hadmester - biccentett engedelmesen az elemző. - Megvizsgáltuk kémeink információit a hitetlenek környező független rendszereiről. A hitetlenek Vaynai rendszere egy afféle bűnbarlang, ahol sok hitetlen megfordul, hogy az alantas élvezeteknek hódoljon. A Troiken és Quermia rendszerek idegen fajai fizikálisan gyengék, de talán az istenek méltónak találják őket különleges feladatok elvégzésére a Formálók szolgálatában. Egyik rendszerben sem számítunk jelentős ellenállásra. A Cholganna rendszer dzsungelei pedig kiválóak egy előretolt bázis létrehozására - miközben az elemző beszélt, a vele szomszédos villipen kirajzolódtak a nevezett rendszerek a hitetlenek Harmadik Birodalom nevű államát tartalmazó csillagkar átellenes oldalán, közel ahhoz az ösvényhez, melyet a hitetlenek istenkáromló űrhajói használtak a feketeségbeni utazáshoz, és amelyet Perlemian útvonalként ismertek. 

- Kezdjék meg egy előretolt bázis kialakítást a Cholganna-n - utasította egy másik alárendeltjét Nas Choka. Tisztában volt vele, hogy ha a hitetlenek egyetlen államalakulatához sem tartozó, független rendszereket vesz célba, ott jóval kisebb ellenállásra számíthat. De ki is kellett terjesztenie hatalmát a környező szektorokra, hogy minél több helyszínen csaphasson le egyszerre. Ez utóbbihoz pedig a világhajón kívüli bázisokra is szükség volt. 

- De a legérdekesebb, Hadmester, az ezekkel a hitetlen rendszerekkel szomszédos Toola - folytatta a jelentést az elemző. - A helyi őslakos whipid faj igen szívós, kiváló rabszolgák és harcosok lennének belőlük. 

- Akkor második hullámként oda szervezünk egy vállalkozást - bólintott Nas Choka. A tervek kezdtek alakot ölteni elméjében, és hála az állandó telepatikus kapcsolatnak, a yammosk harci koordinátoréban is. A Hadmester néhány pillanatig gondolkozott, majd egy másik alárendeltje arca felé fordult. 

- Durra'der parancsnok. 

- Belek tiu, rendelkezz az életemmel, Hadmester - hunyta le a szemeit engedelmesen a villipen keresztül az alárendelt. 

- Amint a különítményed készen áll, kezdjétek meg a hajóbölcső maradványainak felderítését a Szent Sernpidal rendszerben! - Nas Choka emlékezett, hogy a hajdani dicsőséges, majd katasztrófába torkolló első invázió idején Sernpidal nem csak az első Yuuzhan Vong klán, az előörsöt képező Praetorite Vong nagy győzelmének helyszíne volt, de később az új korallhajók növesztésére szolgáló hajóbölcső helye is... ma pedig elhagyott, gazdátlan, élettelen rendszer. Ideálisnak tűnt egy bázis létesítésére a másik szárnyon is. 

- Parancsod szerint lesz, Hadmester! - amint az alárendelt nyugtázta Nas Choka parancsát, az öreg Yuuzhan Vong harmadik alparancsnokához fordult. 

- Rau'parang parancsnok. 

- Nagyuram - a hatalmas, félszemű Yuuzhan Vong leginkább Nas Choka elődjére, az eszelős, fanatikus Tsavong Lahra emlékeztette a Hadmestert

- Amint a Yammka Ökle készen áll, indítsd el a flottát következő csapásunk helye felé! Kiválasztottad a megfelelő célpontot? 

- Igen, Nagyuram - hajolt meg Rau'parang. - Az eredeti célpontunk lakossága megtéríthető a Yuuzhan Vong útra, ezért a másodlagos célponton fogunk lecsapni. A hitetlenek bűnhődni fognak!

- Így is jó - bólintott Nas Choka. Most, hogy a galaxis felbolydult népe visszatérésének hírére, készen állt rá, hogy megfelelő fogadtatásban részesítse a hitetlenek mindenhonnan összesereglő erőit. Olyanban, amit egy ideig nem felejtenek el. 

Egy utolsó alárendelt lehajtott fejével jelezte, hogy szólni kíván. 

- Tarres'dal parancsnok - fordult a mélyűri felderítők vezetője felé Nas Choka, akinek nagy hatótávolságú korallkorvettjei a Tingel Kar ismeretlen rendszereit járták, új bázisok és leigázható népek után kutatva. 

- Azonosítottunk egy lakottnak tűnő rendszer a galaxiskar mélyén, Hadmester - recsegte a harcos. A villip a nagy távolság miatt csak elmosódottan tudta megjeleníteni az arcát, hangja pedig torz és elmosódott volt. - Különös, szárnyas lények lakják, amelyek az űrben is képesek megélni. 

- Érdekes... - morfondírozott a Hadmester - Küldjünk oda egy cirkálónyi harcost, lássuk mire képesek. Talán méltó szolgák válnak belőlük, akik hozzájárulhatnak tudásunk kiterjesztéséhez. 

- Intézkedem, Hadmester! - hajolt meg a parancsnok, majd Nas Choka intésére a villipek szépen lassan visszafordultak, megszakítva a kapcsolatot parancsnokaival. 

A Hadmester figyelmét két tagbaszakadt Yuuzhan Vong harcos kötötte le, akik egy félig lehunyt szemű, maga elé motyogó humanoidot hurcoltak elé, akin rongyokban még rajta volt a fekete egyenruha, vállán azokkal a különös, két villámot ábrázoló jelvényekkel. Nas Choka felismerte az alakot. Azoknak a kommandósoknak az egyik tisztje volt, akiket a Triannál zajló harcok során a hitetlenek a megmaradt korallcirkálóra küldtek. A parancsnok engedte őket leszállni, hogy harcosok válogatott csoportja várja őket... 

- A többi fogoly fogsorában mérgező kapszula volt elrejtve, nagyuram - hajtotta meg magát az őrök vezetője. - A halált választották a fogság helyett.

Nas Choka elismerően bólintott. Talán mégis volt valami ezekben a hitetlenekben.

- De ezt az egyet megbénítottuk az amphii-botok idegmérgével, mielőtt esélye lett volna rá, és most már nem részesülhet társai sorsában. 

A Hadmester közelebb hajolva szemügyre vette a férfi vértől áztatott állkapcsát. Harcosai alapos munkát végeztek, a biztonság kedvéért eltávolították a humán összes fogát. A Hadmester elmosolyodott. A férfi még a mérgek hatása ellenére is bizonyára megismerkedett már azzal a fájdalommal, amelyet minden egyes Yuuzhan Vong önként és örömmel vállalt magára. 

- Vigyétek a fájdalom ölelésébe, és tudjatok meg róla és a társairól mindent! Honnan jöttek, hol van a családjuk! - azzal kíséretének egyik tagjához fordult, aki a kémkedésért is felelős Intendáns Kaszt barna köpönyegét viselte. 

- Az oglith maszkok elkészültek? 

- Akár azonnal indulhatunk, nagyuram! - vicsorogta az intendáns. - A hitetlenek hajóját is működőképessé tettük.

- Nagyszerű - Nas Choka intett harcosainak. - Amint megtudtatok mindent a fogolytól, adjátok át az információt Te'pualhu intendánsnak! 

- Parancsod szerint lesz! 

A Hadmester pedig folytatta körútját a világhajón. Körös-körül, minden egyes szinten, minden egyes járatban a régi, dicsőséges, harcos Yuuzhan Vong élet és halál egy-egy formáját látta új erőre kapni. Hosszú, Sekoton töltött fogság után népe végre ismét azt tette, amire az istenek rendelték... megtévesztett, tervezett, háborúzott, és megmutatta a hitetleneknek, hogy miért a Yuuzhan Vong a Pusztító isten, Yun-Yammka kiválasztott népe.


Abyss

A Gonosz Birodalma, Yun-Yammka otthona

Halálsikolyok töltötték be Puyi elméjét, ahogy ismét a trónon ült, körülötte pedig élet-halál harcot folytattak tucatnyian, vérrel mocskolva be a tróntermet. Az ölében ott nyugodott Kah’less kardja, az isteni penge, ami most is vöröses színnel vibrált. A támadók - akárcsak a védők -, arctalan szürke árnyékok, újra és újra összecsaptak egymással és folyamatosan hullottak el, semmivé válva a halálos csapások után. Egyikük sem törődött vele, ahogy Puyi sem fordított figyelmet arra, ahogy az árnyékok harcolnak egymással. Tudta, érezte, hogy számára méltóbb ellenfél közeledik, és rá kell koncentrálnia, nem a szánalmas pondrókra. Tekintetével végig az ajtót figyelte, és végül feltűnt az, akire annyit várt. Éjfekete köpenyt viselt, arcát pedig csuklya fedte, láthatatlanná téve az arcát. Bárki is volt az, tudta, hogy le fogja győzni. Felállt, és rutinosan megpörgette a kardot a kezében, mintha mindig is használta volna. Az istenek kardja mindig is az igaz császárok hűséges fegyvere volt a legendák szerint, és a penge nem igyekezett rácáfolni erre. Az alak nyugodt léptekkel vágott át a viaskodó árnyak között, meg sem érintve egyik alakot sem, mintha azok ösztönösen húzódtak volna félre előre, és Puyí is érezte: ellenfelét hatalmas erő járja át. Egészen a trónig vezető lépcsőig folytatta lépteit, eközben pedig a császár gondolatban ezerszer szenvedett megalázott vereséget vagy aratott dicsőséges győzelmet. Úgy érezte, most dől el, méltó-e a galaxis leigázására, avagy sem. Az éjfekete ruhás alak megállt a trón előtt, és ráemelte csuklyával fedett fejét, amitől nem vált jobban láthatóvá az arca. 

Puyi maga felé emelte a kardot, szúró pozícióban, és várta az ellenfelét, aki megragadta a saját derekán függő egyik hengert, majd nyugodt mozdulattal jobbra tolta a kezét, és aktiválta a tárgyat. A Sithek vöröslő pengéje kelt életre a kezében: markolata gyönyörű kialakítású volt és az egész fegyver az elegáns halál érzését sugározta. A császár szó nélkül ugrott fel az égbe, és az ellenfele felé csapott, ám az egyetlen mozdulattal félreállt előle, és pengéje a padlót zúzta csak be, kisebb krátert hagyva maga után. Ekkora pusztításra lenne képes? - Döbbent meg egy pillanatra Puyi, de az ellenfele máris ellentámadást intézett felé, ő pedig felkapta a pengét, és hárította a csapást. Ezután oldalra pördült, és megpróbálta onnan eltalálni ellenfelét, de mintha csak egy rejtélyes erő mozgatta volna a kezét, könnyedén hárította, majd visszatámadott. Puyi pillanatok alatt teljes defenzívába szorult, de bátran hárította a rá zúduló gyilkos csapásokat, várva azt a lélegzetvételnyi szünetet, amikor visszatámadhat. Az egyik csapásnál félrelökte az ellenfele fegyverét, és előre szúrt, átdöfve a másik gyomrát. Szinte hallotta, ahogy a penge átvágja a szöveteket, szerveket és kijön az ellenfele hátán. Erősebb és jobb vagyok, akarta kiáltani diadalittasan, de nagy meglepetésére az éjfekete alak gyilkos kacagásban tört ki.

- Ennyit tudsz felmutatni, hamis császár? - nevetett a képébe, és Puyi megpróbálta kihúzni a kardot, azonban nem tudta, és kezét levenni sem volt képes a fegyverről. A vörös penge egyetlen vágással leszelte mindkét kezét, ő pedig térdre esett. Ellenfele egyetlen mozdulattal húzta ki a pengét magából, és a nyakához illesztette vöröses fénykardjával együtt. Nem lehetett így vége! Nem győzhetik le, mielőtt eléri a Sors által rászabott feladatot! Érezte, ahogy mérhetetlen düh, harag és gyűlölet önti el a testét. Dühös volt önnön gyengeségére, haragudott az egész galaxisra és minden élőlényére és végül gyűlölte az ellenfelét, aki vele szemben állt. És legvégül félelmet érzett: félt a gyengeségtől, a vereségtől, a gyilkolástól és megannyi mindentől. Magába gyűjtötte ezeket az erőket.

- Nem! - üvöltötte, amikor ellenfele le akart sújtani, és teste körül remegésbe kezdett a világ. Fröcsögő nyállal újra elüvöltötte magát. - NEM!!

Hatalmas energia szabadult el, félresöpörve és semmivé foszlatva minden árnyat, és a falnak vetve az ellenséget. Óriási pusztítóenergiák hagyták el a testét, és körülötte lassan széthullott a fizikai valóság. Vörösen izzó aurával állt fel, és döbbenten vette észre, hogy kezei visszakerültek a helyére, éjfekete kesztyű által fedve. Az árnyalak még mozgott kissé, és Puyi döngő léptekkel indult meg felé, és felemelte saját pengéjét a földről.

- Legyőztelek! Téged és mindenki mást! - kiáltotta felé, majd csapásra emelte a pengéjét. - Véged van!

Egyetlen mozdulattal csapta le az ellenség fejét, az pedig végiggurult a széthulló padlón, és pár méterrel arrébb állt csak meg, szempárja pedig felé fordult. Saját, gyűlölettől vöröslő szemeit látta visszatükröződni, és az arc is az övé volt. Döbbenten állt ott, farkasszemet nézve saját, élettelen fejével.

A világ egy pillanat alatt semmivé foszlott, Puyi pedig a semmiben zuhant, még mindig emésztve a látottakat. Nem győzheti le senki, még saját maga sem! Lassan átadta magát a gyűlöletnek, és érezte a magában fortyogó indulatokat.

- Nagyon jó - hallott egy gonosz kacajt. - Hagyd, hogy a Sötét Oldal irányítson!

- Ki vagy te? - kiáltotta Puyi. Talán egy újabb ellenfél vár rá? Nem ismerte a hangot, de egy gonosz öregemberére emlékeztetett, aki meg is jelent előtte. Arcát ráncok fedték, ősz hajával és beesett szemeivel egyszerre tűnt végtelenül erősnek és gyengének.

- Én vagyok a Sötét Oldal - nevetett az öregember. - A végtelen hatalom!

- Hatalom? Hatalmat akarok! - kapott a lehetőség után. Az öregember arcára kaján mosoly ült.

- Mi másért lennél itt? - nevetett újra, és alakja a semmibe veszett. Arcok százai vették körbe. - Milliószor követeltem magamnak a galaxist. Mindannyiszor legyőztek, de mindig visszatérek. Ezúttal te leszel az én fegyverem, hű szolgám! Neked kell leigáznod a galaxist, benne minden hitvány lénnyel, és neked kell elpusztítanod a fényt, ami reményt adhat nekik! Uralkodj ezer és ezer évig felettük a nevemben, okozz nekik pusztítást, halált, szenvedést! Töltsd meg a Sötét Oldalt a sikolyaikkal, és elégedett leszek!

- Úgy lesz! - kiáltotta gondolkodás nélkül Puyi. Így soha senki nem fogja legyőzni, és beteljesítheti a sorsát! A nagai népet neki kell győzelemre vezetnie, bármi is kerüljön! - Hadd szolgáljalak és legyek a te ostorod a galaxis népei számára!

A különféle arcok elenyésztek, és Puyi a teljes sötétségben találta magát, amiből egy ismerős lény lépett elő: a Halálisten. Ez az ő próbája lett volna hát? Hatalmas erő feszült benne, és Puyi úgy érezte, hogy ha ennek töredékére szert tesz, könnyedén leigázhat mindenkit. Azonnal féltérdre vetette magát.

- Szolgállak, mester! Mindhalálig és azon is túl! - hajtotta le a fejét a föld felé. A Halálisten elégedetten kacagott.

- Szolgám leszel most már végleg! - odalépett a császárhoz, és egyetlen ujjával megérintette a homloka közepét. Gyilkos, vöröses energia hagyta el az ujját, egyenesen az ő teste felé. A hatalmas erő, ami a testét érte, óriási fájdalmat okozott neki, de Puyi nemcsak tűrte, szinte élvezettel szívta magába a fájdalmat, amitől azt remélte, hogy erősebbé válik. A vörös izzás lassan körbevette az egész testét, majd hirtelen elenyészett.

- Most már az enyém vagy! Kelj fel, és szolgálj... Darth Enz!

Enz, akit régen Puyinak hívtak most felegyenesedett. Tetszett neki új neve: a császári dialektusban annyit jelentett, a Halál Pengéje. Ő lesz az, aki a Halálisten csarnokait megtölti szerencsétlen lelkek tömegével. Aki pusztulást és szenvedést hoz mindenre, különösen a jedikre. Darth Enz, a galaxis ostora.

Egy újabb álom, gondolta Enz, amikor felébredt a lakosztályában, a Nagin. Vagy mégsem álom  volt talán?


Nagi

A Szolgálat Csarnoka díszes pompába öltözött, mindenki igyekezett legjobb ruháit felvenni, különösen az újdonsült hősök, akik ma kitüntetést reméltek. A tof felkelést kegyetlenül vérbe fojtották, a veszteségek összeírása és a felelősök felkutatása azonban még hátra volt. Ahogy az újjáépítés is. Számtalan tofok, és kettő nagaiok lakta negyedet értek kisebb-nagyobb károk, az utcákon néhol még most is hallottak feküdtek. Oda helyőrségi parancsnok hamar megtörte az ellenség harci kedvét, és amint egy helyen futni kezdtek, máshol is követték a példájukat. A helyőrség alig pár száz katonát veszített, a gyors kiürítésnek köszönhetően a civil veszteségek sem voltak sokkal magasabbak. A tofok tízszeres árat fizettek minden halottjukért. Darth Enz, vagy ahogy még egyelőre ismerték, Puyi császár díszes, krizantémos császári köpenyt viselt, fején magas és széles, lelógó rojtos fekete fejdísszel, aminek köszönhetően egy fejjel magasabbnak tűnt. Oldalán Kah’less kardja, hűséges sötét oldali fegyvere nyugodott, kezében pedig egy acélvázas, lakkozott legyező volt, ötvennyolc különböző írásjellel díszítve. A katonákon, diplomatákon és nemeseken kívül képviseltette magát az Iparvállalat is: Onosaka vezérigazgató bekötözött kézzel állt a delegáció élén. Sajnos nem volt akkora szerencséje a császárnak, hogy a felbőszült csőcselék végezzen vele Shinjukuban. Persze kicsit sajnálta is volna: Onosaka értékes és ravasz szakember volt, leszámítva azt a tényt, hogy nagyon vágyakozott a koronája iránt. Egy jó vezető azonban ért ahhoz, hogy hasznosítsa saját maga előnyére egy beosztottja vágyait. A klánbeli nemesek saját címerüket viselték: felismerte a Morik narancssárga három kör feletti hullámvonalát, a Hosokawák fekete kört körbevevő tizenkét kisebb körét, a Hojók kék színű, három, egymás csúcsára állított háromszögét, a Shimazuk fehér, kör közepén lévő keresztjét és persze az Odák arany, háromszirmú virágát. A tucatnyi többi szimbólumot már nem igazán, főleg azért, mert jóval kevesebb számban képviseltették magukat a színes rengetegben. Szerencsére az újnemesek ritkán készíttettek maguknak címereket, és szívesebben viseltek modernebb, díszsújtásos ruhákat, így legalább ezeket nem kellett megtanulnia.

Ahogy szemével tovább kutatott a teremben, észrevette a két idegen delegációt is, egymás átellenes oldalán a terem közepe felé. Phennir katonásan feszített, oldalán a parancsnoknőjével, láthatóan élvezve a ceremóniával együtt járó külsőségeket, vele szemben pedig a csendes Lord Brodrig meredt maga elé kifürkészhetetlen tekintettel. A díszmentét viselő teremőrök ismét yarikkal álltak a terem két oldalán, de ezúttal a biztonság kedvéért sugárvetőt is hordtak az oldalukon. Bár többen is javasolták, hogy a kitüntetésekre ne ilyen hamar a támadás után kerüljön sor, hanem csak a nemsokára esedékes ötszáz éves ünnepségen, a döntő szó mégis a császáré volt. Ő pedig úgy látta jobbnak, ha nem mosódik össze a jelenlegi birodalma katonáinak járó dicsőség a múlttal. Hiszen sokan előkelő háttérből származtak, így leginkább kitüntetésekkel és dicsőséggel tudta megnyerni őket magának, nem pénzzel, aminek amúgy sem voltak szűkében. 

Tekintetét végül a trón előtt állókra emelte: Doihara kancellár díszes, arany szegélyes fekete köntöst viselt, szíve felett a Krizantém-rend sugaras nagycsillagát viselte, ami a mindenkori kancellárt megillető kitüntetés volt. Mellette állt Nagumo altengernagy, Serizawa tábornok - akinek a lánya riporterként volt jelen -, Arekson külügyminiszter, Miyazaki ellentengernagy és a kormány több tagja állt, köztük Teiichi Kazua gróf, aki szokott hűvösségével figyelte az eseményeket, valamint Tong igazgató a hírszerzéstől. Utóbbi külön meglepetés volt, hiszen az igazgató ritkábban szeretett nyilvános eseményeken mutatkozni talán még Kazua fejlesztési miniszternél is. Már csak egyetlen arcot keresett, és családtagjai között meg is találta, Mikasa húga mellett. Marisa új ruhákat viselt, és haját is megcsináltatták, így igazán gyönyörű látványt nyújtott. Legszívesebben felszólította volna a trónra, maga mellé, és elveszi, ami egy Sithnek és császárnak jár, de egyelőre még óvatosnak kellett lennie. Csak addig ő a császár, amíg legbefolyásosabb alattvalói hagyják; legalábbis egyelőre ez volt a helyzet, és még hosszú út vezetett ahhoz, hogy ehhez változtathasson. Akit jelenleg nem támogat sem a hadsereg, sem az Iparvállalat, sem a nemesség, az nem fogja hosszú ideig melengetni a hátsóját a Krizantémtrónon.

Egyszerre harsantak fel a fanfárok, és Enz méltóságteljesen felemelkedett a trónról. Az alattvalók egyszerre meghajoltak, és a külföldi delegációk is követték a példájukat. A császár intésére egyszerre felemelkedtek, és a trón felé fordultak. A császár már tökéletesen begyakorolta a legtöbb szertartáshoz hasonlóan ezt is, így gondolkodás nélkül, reflexből intett, hogy beengedhetik a kitüntetésre várókat. A felkelés csak a főbb bolygókon, így Nagin, Saijon és Touhoun bontakozott ki, és sokan tüntették ki magukat a védekezésben.

- Oda Nobuhide! - szólította a felkelés egyértelmű fővárosi hősét, Edo védelmének parancsnokát. Bár sokan adtak hangot annak, hogy elvetette a sulykot a lázadókkal szembeni fellépés során, és szükségtelenül sok járulékos veszteséget okozott - érthetőbben ártatlanokat ölt -, Enz nem különösebben törődött ezzel. Ha ez kellett az árulók megtöréséhez, akkor valakinek meg kellett tennie, és Oda lenyűgözően gyorsan tette meg mindezt. Ráadásul igen rossz üzenetet hordozna az, ha Őfelsége odaadó védelmezői büntetést kapnának jutalom helyett, és ellenségei nem lennének kellőképpen megbüntetve. Talán a régi önmaga megfontolta volna a dolgot.

- A felkelők elleni harcban mutatott eredményességednek és a császár iránti odaadásodnak köszönhetően kiérdemelted a trón elismerését. Ezennel előléptetésben részesítünk, egész Nagi védelmi parancsnokának nevezünk ki, nagylelkűen örökletes danshaku címet adományozunk neked, és ezentúl büszkén viselheted az Edo shugoshoku titulust - olvasta fel az egyik tekercsből a jutalmakat. Oda kétségkívül legfőbb nyertese volt az esetnek: nemcsak előléptették és magasabb beosztásba került, de egyúttal örökletes báró lett és megkapta a jól hangzó Edo védelmezője titulust is. Ő maga pedig kétségkívül szerzett magának egy lekötelezettet, és ez fontosabb volt mindennél, már ha saját jogán és nem mások érdekei mentén szeretne egyszer uralkodni.

- Fujiwara Kitano - szólította a következő nevet, mire előrelépett a csapatból régi barátja. Puyi a papírba pillantott, és olvasni kezdte. - A védelmünkben tanúsított óriási bátorságod eredményeképpen elnyerted a trón elismerését. Ezennel neked ajándékozzuk a Tenno atomi-shoku címet, valamint az ezt a vésetet viselő pengét, legjobb kovácsmesterünktől - Fujiwarával már szűkmarkúbb kellett legyen, hiszen többen őt okolták az ellene indított támadásnál felmerült kezdeti problémákért, és a hűségét amúgy is maga mögött tudhatta már, így nem kellett ezúttal megnyernie. A császár védelmezője cím mindenesetre igen jól csengett, és önmagában komoly jutalomértékkel bírt. 

Rajtuk kívül a helyőrség több tisztjét is megjutalmazta, valamint betartotta a palotaőrnek tett ígéretét, és ő is részesült egy előléptetésben, Fujiwara helyettesévé válva - öt másik társával együtt túlélte a tof támadást, és ezzel bizonyította abszolút hűségét és rátermettségét - valamint fiát az udvarhoz vették udvaroncként.

- Jenna Delpin admirális! - szólította az utolsók között az idegen küldöttségek egyetlen tagját, aki megsérült. A bekötözött kezű és oldalú admirálisnőn kicsit furán állt a díszegyenruha, de azért a trónus elé járult, és ép kezével szalutált, majd hirtelen meggondolva magát meghajolt. Enz és az egész udvar úgy tett, mintha észre sem vette volna a kezdeti bizonytalanságot. - Sérülésed híre eljutott császári fülünkbe, és az a bátorság is, mellyel főparancsnokod, ki jó barátunk, védelmezted. Ezennel kitüntetlek a Krizantémrend Katonai Tisztikeresztjével bátorságodért és a népeink között barátság jeleként.

Legutoljára pedig még maradt egy érdekes eset.

- Suzuki Jiro főhadnagy - szólította a listán ott lévő utolsó nevet. A férfi a Kempeitai díszegyenruháját viselte. A rendészek inkább a mindennapi feladatok hősei voltak és ritkán hajtottak végre kitüntetést érdemlő nagy tetteket. Ez a férfi azonban megmentette unokatestvérét, Yukiko hercegnőt, így jutalmat érdemelt, még ha a számos unokatestvért és egyéb rokonokat nem is különösebben tartotta számon.

- Yukiko hercegnő megmentéséért kiérdemelted a trón elismerését. Ezennel előléptetünk századossá, egyúttal pedig helyet biztosítunk számodra újonnan létrehozandó császári ügynökeink, a hatamotok között. Húgod az iskolája végeztével udvarhölgyként csatlakozhat a Császárvároshoz - ígéretes fickónak tűnt, így hát őt is igyekezett lekenyerezni. Egyszerű származásúként sosem remélhette, hogy a császári udvartartás tagjává válhat a testvére. Ha elég ügyes lány, talán még egy alacsonyabb születésű újnemes férjet is foghat. A megjutalmazottak még egyszer meghajoltak, majd hátrálva elhagyták a termet.

Hátra volt azonban még néhány dolog, mielőtt véget ért volna a díszes ceremónia. Enz tudta, hogy a tervei megvalósításához időre van szüksége, azt pedig csak úgy szerezhetett, ha megmutatja, hogy az események nem változtatták meg, és ő még mindig ugyanaz a jószívű uralkodó, aki volt. Persze ez nem volt igaz, de ha ellenfelei elhiszik, elég időhöz jut, hogy mindent előkészítsen a saját hatalomátvételéhez. Bár nem volt igazi Sith, lelkében a sötétséget szolgálta, és úgy rémlett neki, egy bizonyos Palpatine nevű ember is hasonló módon alapozta meg személyes hatalmát a barbárok között. Ő még rosszabb helyzetben is volt, hiszen nem örökletes jogon volt uralkodó, hanem egy köztársaság választott államfője.

- Megmenekülésünk örömére - vette elő az utolsó összetekert papírost, és óvatos mozdulatokkal szétnyitotta. - Az istenek kegyét sugározva uralkodói kegyünkön keresztül általános amnesztiát hirdetünk minden olyan rabnak, aki a felkelés előtt került börtönbe, és büntetésének kétharmadát kitöltötte. Császári kegyelmezési jogunkkal élve ők mától szabadnak tekintendők, és mihamarabb szabadon bocsátandók. Ki rendeletünkkel szembeszegül, lakoljon halállal.

Persze szokás volt jelentős eseményeket kegyelmezéssel ünnepelni, hisz ki ne szeretné a kegyelmes, megértő uralkodókat. Politikai előnyt nem igen remélhetett az adócsalóktól, tolvajoktól és társaiktól, de ez egyértelműen népszerűséget szerzett neki a népnél, mivel korábban tapasztalhatták, mivel jár, ha egy uralkodó felbőszült az ellene intézett valamilyen gyilkossági- vagy puccskísérleten. Enz amúgy is népszerű császárnak számított teljesen sosem épeszű apjához képest fiatalos lendületével és reformpolitikájával. És persze épelméjű is volt. Apja egy alkalommal beszédet készült mondani a Nemzetgyűlés előtt, és papírra írta ennek szövegét. Mikor azonban kiállt a nép választott képviselői elé, inkább távcsövet hajtogatott belőle, és azzal figyelte meg őket. Az attrakciót halálos csend kísérte, és később is csak suttogva mertek róla beszélni az emberek.

- A császári audiencia véget ért - jelentette be, és visszaült trónusára. A jelenlévők meghajoltak, majd rendezetten megindultak a kijárat felé, ő pedig helyet foglalt a trónján. Ez a pillanat most mindennek a kezdete, döntötte el magában Enz a tömeget figyelve, és haloványan elmosolyodott.

- Üzenj Phennir főparancsnoknak - szólt oda Torinaga főeunuchnak. A győzelmet ráér akkor kiélvezni, ha már egyszer kivívta azt. - Fogadni kívánom este a Nyugalom Kertjében.


Hapes

A hatalmas SiSD-k óriásokként robbantak ki váratlanul a hiperűrből, amikor G'Kar nagykövet flottája megérkezett a Hapes körzetébe. Maga a nagykövet a kabinjában meditálva elmélkedett azon, hogy a Hapesnek vajon mi haszna lesz az ESB számára. A sárgás bőrű, gyíkszerű lény az eredeti Sith faj egyik utolsó túlélője volt. Vagy legalábbis ezt híresztelte el magáról az ESB-ben, megalapozandó hírnevét. G'Kar nagyra becsülte uralkodóját, aki a régi Sith elveket hirdette és aki visszahozta Exar Kun és a többi évezredes nagyúr dicsőségét, ám a lányát nem ismerte. Meglehetősen alkalmatlannak látta a Hapes irányítására. Mi lesz, ha az apja ellen fordul?

G'Kar nem bízott a hapanokban, sőt kifejezetten rühellte őket. Talán főfogásnak átsütve ízletes egy hapan, de amúgy semmi haszna azoknak a pipogya idiótáknak, akik olyan nagyra tartják magukat a múltjukkal. Egy pohár kesseli igazán beindította az elmélkedését, de váratlanul megzavarták. Egy fiatal Sith százados lépett be, egyenruhája makulátlanul tiszta volt. Ez sem látott még ütközetet, gondolta magában megvetően a nagykövet.

- Elnézését kérem hogy megzavarom, de megérkeztünk! - mondta a tiszt alázatosan. G'Kar erre csak intett egyet.

- Rendben van! - mondta meglehetősen lenéző stílusban. - Készítsék elő a személyi vadászomat! Igyekezzenek! - a tiszt bólintott a meglehetősen hideg hangon közölt parancs hallatán és máris elsietett.

A nagykövet rühellte ezeket a pojácákat, akik Sith birodalmi tiszteknek merészelték nevezni magukat! Bezzeg ő és Wenthar annak idején megjárták a poklot is,  amikor a Yuuzhan Vong ellen harcoltak, a legutóbbi, szinte mindent elsöprő háborúban. A Yuuzhan Vongok ellen, akik újra feléledtek évtizedes álmukból, hogy halált és sötétséget hozzanak a galaxis lakóira. Szerencsére az ESB már készen fogja őket várni. Méghozzá az odonit turbófézerrel felszerelt Halálbolygóval, aminek az építése már titokban zajlott is. Ezzel a pusztító fegyverrel akarja majd Wenthar nagyúr végleg eltörölni Sekotot és átkozott népét örökre a galaxisból! És végrehajtani azt a feladatot, amiért annak idején Palpatine császár megépítette az első, majd a második Halálcsillagot. Ó, nem a galaxis leigázása volt ez a feladat, hiszen már van egy erős Birodalom, amely a Sithek ügyét képviseli. Nem, az igazi cél az volt ezzel a fegyverrel, hogy megmutassák a Sithek a galaxis népének, hogy ők képesek arra, amire a gyenge Galaktikus Szövetség sosem lesz képes; a Yuuzhan Vong totális megsemmisítésére!

Mert a Sitheknek a galaxis jó volt úgy, ahogy van. A legkevésbé sem hiányzott nekik egy újabb Lázadó Szövetség és egy ellenük vívott háború. No nem! A galaxis legyen el magának és marakodjon a koncért, amíg a Sithek megszilárdítják hatalmukat az ESB területén belül, miközben nyugodtan felkészülhetnek legnagyobb ellenségük, a jedikkel való leszámolásra. Mert a galaxis küzdelmeinek hátterében ennek a két erőnek a küzdelme a lényeg...

Alig fél órával később, G'Kar Sith Fightere elhagyta az egyik hangárt és belépett a Hapes légterébe, hogy a nagykövet megejtse a találkozót a Hapes új királynőjével, Charissal.

...

A szűk tartályban lassan aláapadt a folyadék, s a fal leereszkedett, végre ismét levegővel véve körbe őt. Ezután a műszerek is eleresztették, véghezvíve feladatukat, melyre programozva voltak. Nem volt sebesült vagy beteg, az itt eltöltött időnek másmilyen jelentősége volt, sokkal átfogóbb és célszerűbb, mindenki más elképzelésein túl. Valamelyest kényelmetlenül húzta ki a csövet légcsövéből, melyen keresztül az elmúlt néhány napban lélegzett, majd lelépett a padlóra és maga köré csavarta az egyik testőre által neki nyújtott törülközőt. Tűnődve tapogatta végig arcát, mely a drága kezelésnek köszönhetően selymesebb, de ugyanakkor sokkal ellenállóbb is volt külső behatásoknak, mint azelőtt. Látása szintén sokkal tisztábbnak bizonyult, habár a hapanokénál eddig is messze hatékonyabb volt ezen a téren. Tett néhány ügyetlen lépést, de hamar visszaszokott, s úgy vélte, könnyebben mozgott, mint ahogy azelőtt. Valóban megérte, csontjai könnyebbek voltak, mint ahogy azelőtt és rugalmasabbak is, ízületei pedig megerősödtek.

Felesleges volna felidézni a részleteket, s a bevetett eszközöket és gyógyhatású kivonatokat, a végeredmény sokkal fontosabb volt a kiinduló pontnál, s a megtett útnál. Belelépett egy kikészített pár papucsba, s a kissé túl fehér helyiséget hátrahagyva átsétált egy öltözőbe. Ez volt a palota kizárólagosan a királynőnek és speciális vendégeinek fenntartott kis gyógyászati komplexuma, de hívhattuk egy túlméretezett gyengélkedőnek is. Az orvosok azonban már nem helyiek voltak, hanem nagy szakértelemmel kiválogatott külvilági mesterek, kik sokkal megbízhatóbbak és elhivatottabbak voltak, mindössze pénzért cserébe.

Kevésbé uralkodói ruhát öltött, majd végignézett magán a tükörben, joggal vélve úgy, hogy sokat változott, még ha csupán részletekben is. Szüksége volt a változásokra, hogy külsőleg színeiben végre elhatárolódjon rokonságától, hangsúlyt fektetve arra, hogy ő egyéniség volt és nem egy nyáj része. Királynő, de ugyanakkor sokkal inkább önmaga is, mindez nem lojalitásokról szólt, hanem egyszerű önértékelésről. Többé nem lehetett hapan sugdolózások eleme, miszerint ő volt a legcsúfabb királynő valaha. Számukra kevés féle uralkodó lehetett a megfelelő: az, aki a rangosok akaratára hajló gyenge elme volt, vagy az, aki példamutató volt népe iránti elkötelezettségében. Ő azonban egy harmadikat is sejtett: egy olyan királynőt, aki nem hajol meg bárki előtt, fellépésével egyéniségét emeli ki, kitart elképzelései mellett, s kiállja az ellene fordulók döféseit, nem feltétlenül kegyetlen válaszlépésekkel, hanem sokkal inkább elegáns eszközökkel. A tiszteletükre volt szükség, a biztos pontnak kellett lennie támogatói számára, s a méltó, defenzív ellenfélnek azok szemében, kik megszabadulni akartak tőle.

- Aki nem lép tovább, az lemarad - suttogta önmagának, ahogy tükörképével nézett farkasszemet.

...

Charis a királyi trónon ült, mely még mindig a régi volt. Utólag tehát mégsem cserélte le, rájött, hogy nem attól lesz valaki uralkodó, hogy egy trónon ül, ami ráadásul kényelmes is. Nem, kifejezetten kényelmetlen helyként akart inkább rá gondolni, mely arra sarkallta, hogy keljen fel és járjon gyakrabban, tevékeny legyen és ne csupán terveket és elképzeléseket szőjön. Amikor pedig benne ült, a célja az volt, hogy teljesen sose legyen képes benne relaxálni, s figyelmét elterelve más dolgokkal feledtesse el az impraktikus ülőhelyet, olyan dolgokkal, melyekre egyébként is figyelmet kellett fordítani. Mint ahogy az elkövetkező találkozóra, melyet számos hapan nemesasszony kérelmezett tőle, s még néhány jelentéktelenebb, a másik nemhez tartozó, leginkább régensi funkcióra hajazó családfő is részt kívánt venni. Ő fontos jelentőséget tulajdonított ennek a meghallgatásnak, hiszen bizonyos volt benne, hogy több dolog is működött a háttérben eme kérelem mögött, melyet ugyebár jogkörének teljes tudatában el is fogadott, elvégre még ő maga sem vallotta magát minden tekintetben abszolút uralkodónak. Különös sejtései voltak, ennek volt köszönhető az is, hogy a palota őreinek nagy részét a fogadott delegáció fogadására és kíséretére parancsolta, így mindössze ketten álltak a trónterem bejárata előtt, s maguk sem éppen a veteránok közül voltak kiválasztva, céllal.

Kintről hangokat hallott, semmi olyasmit, melyet más esetekben helyénvalónak lehetett volna találni, ám ő éppen hogy erre számított. Az ajtó odaát néhány pillanattal később kitárult, s fegyveres hapanok nyomultak be rajta, férfiak és nők egyaránt, egyáltalán nem a várt vendégei. A bejáratnál csoportosultak, miközben ő megszokott nyugalommal kelt fel a trónról, s indult el elébük. Láthatóan és érezhetően zavarodottak voltak külsejét illetően, de egyik vezetőjük hamar átlátott a szitán, melynek egyébként sem amaz volt a célja.

- Ne tévesszen meg titeket, ő az! - kiáltotta a történetesen férfi egyén, s kórusban kiáltva benyomultak - LE A ZSARNOKKAL, HALÁL A HAPANOK ELLENSÉGEIRE!

Sugárvetők lövedékei repkedtek a levegőben, csizmák és cipők dobogtak a padlón, s további fegyverek kerültek kézbe. Charis rögvest elvetette, hogy hasonló eszközökkel lépjen fel velük szemben, nem volt oka különösebb aggodalomra, hiszen vele volt az Erő, mely a korábban csak közelgő veszélyre is figyelmeztette, ha fogalmazhatunk így. Csupán néhány mozdulatra volt szüksége, hogy elkerülve lövéseiket elérje az egyébként is felé rontó merénylőket, s az Erőbe burkolva végtagjait összecsapott velük. Továbbiak is jöttek ekkor, azonban tőlük takarta őt az első hullám. Bordák törtek öklétől, végtagokat csavart ki könnyed mozdulatokkal, majd az utolsót fejét hajánál fogva ragadva meg, egyszerűen a falba verte. A maradék ekkor már a nyakán volt, azonban egy megkaparintott vibropenge segítségével, próbálkozásuk szintén vérfürdőbe torkollt. Tűnődve nézett végig a holttesteken, majd vértől bemocskolt ruháján, aztán pedig kimért léptekkel elindult, maga mögött hagyva a tróntermet.

Fél órával később megérkezett végre a küldöttség, a trónterembe lépve azonban szétszórt, vérbe fagyott holttestek hevertek a padlón. Nyugtalanul néztek körbe, fel az üres trónszékre, egymásra, s a testőrökre, akik most fegyvert fogtak rájuk. Nem igazán tudták, hogy mi történhetett, elvégre egészen másképpen tervezték el a mai találkozót: ők egy halott királynőre számítottak a trón tövébe hajítva. Valami ekkor megmozdult mellettük, s tekintetüket odakapva Charist pillantották meg, ahogy egy fehér virágokkal borított kisasztal mellett ült, rajta egy pohárral, mely fehér virágszirmokkal volt tele, melyeket vérrel csepegtettek le. Mindössze egy kanalat tartott kezében, mellyel egy vörös szirmú virággal játszott, melyet az Erő lebegtetett a levegőben.

- Nem rám számítottak, vagyis nem élve - mondta halkan, sokat tudó tekintettel, mégis láthatóan kevés ügyet vetve jelenlétükre. - Talán éppen zsarnokölést kiáltottak volna ki, nemde? Nem is számít, nem születtem politikusnak és azt hiszem, hogy nem is maradt miről beszélnünk ma már, nemde? Inkább menjenek haza, pihenjenek, térjenek vissza a családjuk körébe és éljék az életüket, ne rajtam múljék! Tegyenek, amit akarnak... én mindig itt fogom várni önöket, népemet, ha ismét szükségük volna rám.

Tónusa csak elegáns mértéken belül volt gúnyos, hiányzott belőle a felesleges arisztokratikus modor, de alpári sem volt. Intett, s az őrök egyenként elvezették a megrettent, zavart, vagy épen acélosan eltökélt tekintetű elöljárókat. Ez volt a második kísérletük, hogy eltávolítsák, azonban ez alkalommal egyes egyedül számolt le a merénylőkkel, a felbérlőiket pedig egész egyszerűen elengedte: az őrök kikísérték őket a palotából, onnan pedig mehettek ahova akartak, senki nem követte őket. Nem volt rá szükség, talán elsőre nem fog nagy hatással lenni rájuk, azonban az üzenetet megkapták: nem félt tőlük, sem élve, sem pedig halva, nem jelentettek számára veszélyt. Ha újra próbálkoznak, előbb vagy utóbb kénytelenek lesznek belátni, hogy hasztalan, márpedig újra fognak próbálkozni, még egy kis ideig, ha már eljut az elméjükig, hogy elegendő élő fegyvert pazaroltak el rá. A tekintély így épült ki, a megverteknek szánt hideg könyörülettel, mely a népük legnagyobb bélyegét nyomta rájuk: a szégyent. Talán meghalnak majd, de akkor saját követőik és gyermekeik fognak végezni velük, míg az ő keze tiszta marad. A cél azonban nem ez volt, s sikerült elérnie is, még csak hamis propagandára sem lesz szükség: ők maguk fogják elmesélni minden velük egy szálakat húzónak, igazságot, tiszta és megalázó igazságot. A gyilkosság pazarló fegyver, néha szükséges és nincsen jobb mód, ám a könyörület még egy annál is hatásosabb fegyver: nem a testet pusztítja el, hanem a nevet és az önbecsülést. Nem mind fognak behódolni neki, de valamennyien igen, s azok a többiek pedig lassan önmagukat morzsolják majd fel, neki mindössze védekeznie kell, hidegen és effektíven, megtörhetetlenül, hideg nyugalommal. És miért nem ült most a trónján, miért nem viselt koronát és díszesebb öltözéket az egyszerű, ámhabár egyszerűségében gyönyörű fehér ruha helyett? Mert egyszerű üzenet volt: megtehette, ő volt ő, a szokások és bevált praktikák nála nem értek el semmit, a hízelkedés és felesleges intrika ideje lejárt, a lapok tiszták voltak, s a tények nyilvánvalóak. Aki hozzá szólt és őt látta, az vele beszélt, mert ő volt a királynő, s ő volt maga a konzorcium. Nem pedig egy köznapi bitorló, vagy egy velejéig gonosz, elvetemült úrnő. Ő mindössze egy egyéniség volt, egy tény, először életében. Semmi más.

...

G'Kar a Hadban Negyedik, megérkezett a Hapesre. Nagyon kíváncsi volt arra, hogy az új királynő hogyan boldogult ezekkel a hapan mocskokkal. Egy különleges ajándékot vitt a lánynak, aki az ESB uralkodójának ivadéka volt. Méghozzá egy gyönyörűen megmunkált kardot, amely valaha az egyik leghatalmasabb Sith nagyúré, Exar Kuné volt. Kísérete monotonon lépdelt az ősi Hapes csodaszép utcáin. A kíséretben voltak aszasszinok, sötét jedik és ESB flottatisztek egyaránt. Valamennyien kis leszállóplatformokkal értek földet.

A gyíkembert azonban ez nem érdekelte. Őt csupán urának akarata és az ESB dicsősége foglalkoztatta. Hamarosan odaértek a gyönyörűen megmunkált Palota bejáratához. Hapan testőrök állták útjukat, de amikor látták, hogy királynőjük, az Ezüsthajú vendégeiről van szó, máris beengedték őket. Lám Charis máris megszilárdította a hatalmát, gondolta elégedetten a nagykövet. És mi az, hogy Ezüsthajú? Milyen név ez? Aztán hamarosan rádöbbent, hogy így elnevezni csak a legnagyobb hapan királynőket volt szokás...

Vajon mit tehetett Charis, hogy ennyire kiérdemelte a hapanok tiszteletét? Alig pár nap alatt? Erre nagyon kíváncsi lesz. Aztán meglátta a levágott, a szél miatt gyorsan száradó fejeket a Palota legmagasabb ormán, - amit a hapanok Tűtoronynak hívtak -, mindent megértett. Charis gyorsan és kíméletlenül leszámolt ellenfeleivel, ahogy az egy királynőhöz illik!

Egy kissé arrogánsnak tűnő hapan főnemes jött eléjük, miután bementek a Palota belsejébe.

- Őfensége már várja önt! - mutatott G'Karra. - A többiek kint maradnak! - utalt a nagykövet kíséretére.

- Rendben! Ahogy a királynő óhajtja! - mondta G'Kar csipetnyi gúnnyal a hangjában.

Amikor belépett a trónterembe, Charis már várta. G'Kar egyszerűen nem tudta levenni a szemét a gyönyörű királynőről, akinek szépségét máris elkezdték megénekelni a hapan kobzosok, miszerint az Ezüsthajú Királynő leszámolt ellenségeivel... G'Kar önkéntelenül is meghajolt ez előtt a tündöklő szépség előtt, akinek ezüst színű haja egészen a derekáig ért. Olyan volt, akár egy életre kelt álom. A nagykövet szava elakadt. Végül erőt vett magán.

- Úrnőm! - kezdte alázatosan, miközben az ajándékot Charis felé nyújtotta. - Édesapja szeretetteljes üdvözletét küldi! És reméli, hogy kedvezően alakulnak a tárgyalások önnel és a Hapessel!

G'Kar meghajolva várakozott arra, hogy Charis elvegye az ajándékot és válaszoljon.

Úgy tűnt, teli volt e világ újabb és újabb meglepetésekkel, legalábbis ami a hapanokat illette. Őszintén, bárkinek bevallotta volna, hogy semmi megelőzőleges és átfogó betekintést nem tett a nép történelmébe, néhány egészen apróságot leszámítva. Egy dologban ezelőtt is biztos volt, talán egyedüliként családja és követőik körében, hogy a hapan nép nem volt egy annyira elkényeztetett fajta, mint amennyire elsőnek tűnhettek. Ugyanakkor némely dolgokban meglehetősen szűk látókörűeknek bizonyultak, így hát, számára természetes módon, kiválogattatott néhány jól megtermett hapani férfit, s kijelentette, hogy testőrként fogja kiképezni őket. Itteni kultúra ide vagy oda, egy dologban majdhogynem teljesen biztos volt: ez a néhány férfi hűségesebbnek bizonyulhat majd bármelyik királyi nőnemű testőrénél, ha ügyesebb nem is, s apja embereire sem kell majd folyvást támaszkodnia. Az itteni népet nem lehetett külső erőkkel kordában tartani, inkább vették szívesen az emelt számú férfi hadállományt, mint az idegen támogató csapatokat, melyeket megszálló erőnek is lehetett akár hívni.

Ami a meglepő dolgokat illette, valóban különösen alakultak az események. Az utolsó próbálkozás óta nem történt merényletkísérlet személye ellen, bár biztosan lesz még, ám emellett a hapan emberek közül váratlanul és igencsak nagy számban került hódolója. Nem kedvelte a propagandát, ő nem egy hamis arccal akarta irányítani az ittenieket, hanem sajátjával, olyan tekintéllyel, melyet nem lehetett lerántani róla, mivel sajátja volt. A nép azonban sokféle pozitív jelzővel illette, melyeket nem tartott önmaga erényének. Ugyan lehetett szó az irgalmasság egyfajta formájáról, de ezt ő inkább az elbukott összeesküvők célszerű porig alázásának szánta, mely azért a követőik között kezdte elérni célját: egyszerűen, népszerűbb lett, mint valamennyien együttvéve. A trónterem bejáratánál elhelyezett asztal és szék lassan második trónjaként funkcionált. Aki belépett, az először nem is látott rá, el kellett fordulnia balra és nem kellett végigsétálnia a hatalmas helyiségen. A legtöbbek számára kényelmesebb volt, célszerűbb és nem felesleges cicoma személyének: nem egészen legitim módon lett királynő, így miért viselkedett volna törvényes királynőhöz méltón? Charis volt ő, nem pedig valamelyik elődje.

Ott ült most is, elsétált kényelmetlen trónjától, mikor jelentették G'Kar nagykövet érkezését, kit hasonlóan fogadott, mint ahogy korábban az összeesküvőket, most azonban nem volt piros virág, csupán fehér, s arra sem volt vér csepegtetve. Mikor az megérkezett, Charis színeváltozásai ellenére felismerte, bár ebben nem is volt semmi meglepő, nem lévén idegen. Ugyanolyan éles és látó tekintettel mérte most végig, mint ahogy akárki mást is, ki legközelebbi udvartartásán kívülről érkezett. Nem volt benne semmi ellenséges, vagy álságos, egyszerűen másképpen figyelte a világot és ugyanígy másmilyen lett kisugárzása is, nem beszélve külsejéről. Szótlanul hallgatta, nem ült fel és nem helyezkedett, mindössze a most fehér virágot forgatta a levegőben, s kanalával igazgatta. A neki nyújtott fegyverre csupán néhány pillanatot szánt, könnyed mozdulattal elvette, majd maga elé emelte és végül biccentve az asztalra tette. Érezte gazdája sötét jelenlétének visszhangját, de nem félte, nem tisztelte, s nem rettegte. Nem ő volt, a fegyver csak egy tárgy, nem lehetett felette uralma, mert nem hitt abban, hogy ilyesmi lehetséges volt. Lehetett egy fegyver a Sötét Oldaltól átitatott, az nem az ő ereje volt, s ebből következve csak arra jelentett veszélyt, ki túl komolyan vette azt, vagy a fegyvernek tulajdonított túl nagy jelentőséget és hatalmat. Ő mentes volt az efféle érzelmektől, ő egy fegyvert látott, egy laikusok számára eszmei és anyagi értéket, míg szakértők szemében afféle totemet. Ő azonban nem hunyászkodott meg tiszteletteljesen a tárgy előtt, nem fog különbként bánni vele, hiszen a tekintély ő volt, s nem a kard.

- Szívélyesen elfogadom atyám ajándékát, nagykövet - jelentette ki halk szóval is, majd néhány pillanat néma figyelmet követően folytatta kérdések megválaszolásával; tekintete kitartó volt, s nem pislantott - A tárgyalások véget értek, az idejük lejárt. Most a cselekedetek kora jött el, a Királyság népének szembe kell nézni a frissen függetlenedett szakadár rendszerekkel, s rá kell telepedni újabbakra. Ennek az államnak hiányzik az igazi tekintélye, ellenállni a Birodalomnak a múltban volt, hát többre vágynak. Egyszerű alkalom, hogy álmodozásaikat most fegyvertöltelékként érvényesíthessük gyenge, elpuhányodott szomszédaink felett. Túl sok a kiaknázatlan rendszer még a Csillagködben, az itteni emberek szívében pedig évezredek óta gyűlik a vágy az igazi harcra és terjeszkedésre, sokra vihetnék és most talán fogják is. Ez az univerzum, ennek így kell lennie. Ez az állam nem fog többé elzárkózni, de nem is fogja naivan nyitva tartani a kapuit… el fogjuk vinni azokat a kapukat határainkon túlra.

G'Karnak tetszett a Királynő hozzáállása. Óhatatlanul is eszébe jutott az ősi Sith Szutra:

„A Forma üresség, az üresség forma.

A Halál élet és az élet a lassú halál

Minden én vagyok és nem vagyok semmi sem

Nincs se béke se halál se élet se háború

Nincsen úr és nincsen szolga

Csak az üresség amely forma. 

Gato gate paragate parasan gate”

G'Kar ezeket mormolta magában, miközben a Királynőt szemlélte. Az ifjú uralkodóra pontosan ráillettek a Szutra szavai. Hiszen királynő volt de mégis úgy viselkedett mint egy senki. Ő volt az úr de a szolga is. Van hatalma de még sincs...

- Ahogy óhajtod, Milady! - hajtott fejet G'Kar, a Hadban Negyedik. - Intézkedem a flottánk kivonulásáról, Felség! - fejezte be alázatosan és mély hódolattal. Immár ő is egyike lett a királynő rajongóinak.

- Tegye azt, nagykövet úr! - mondta Charis és meglepő módon ő is meghajolt G'Kar előtt, két tenyerét összetéve az arca előtt. - Örülök, hogy megegyezésre jutottunk! Természetesen a szerződést hamarosan közzéteszem birodalmamban! - a királynő befejezte mondandóját és visszatért az asztalához.

- Óhajod szerint lesz, királynőm! - mondta G'Kar, és Charis figyelmét nem kerülte el ez az aprócska különbség. Királynőm... A nagykövet távozott, Charis pedig meditálni kezdett és királysága új útján gondolkodott. Rengeteg munka lesz a hapan népet felemelni méltó helyére. Lázadó csőcselékek játékszeréből a Sötétség Ékszerét faragni ebből a jobb jövőre érdemes népből...

Dorja Főadmirális megkapta a nagykövet jelentését és utasítást adott a Sith flottának, hogy hagyják el a szektort. A Sith-Hapan Expedíciós Flotta zömét alkotó flottacsoportok hajói egyenként beléptek a hiperűrbe és távoztak. A hapan küldetés jobban sikerült, mint gondolták volna. G'Kar, Dorja zászlóshajója és még néhány hajó a Hapesen maradt, hogy megvárja urát és mesterét, Charis apját, Wenthar Nagyurat...


-- Vége a XXVI. Fejezet 1. részének --



Comments